57. rész

*Tina*

Másnap reggel nagyon korán felébredtem, nem tudtam visszaaludni, ezért úgy döntöttem készülődni kezdek. Mivel a csapat ma akarta megünnepelni, hogy ez párom kétszázadik nagydíja a forma 1-ben, Jens megkért este, hogy ma tartsak vele. Nem akartam csalódást okozni. Beálltam a zuhany alá, majd előkerestem a ruhát, amit még Németországban kértem el unokahúgomtól. Kint nem volt túl fényes idő, de azért nem hasonlított Montrealhoz.
- Tina? – motyogott félálomban Jens, mikor visszazártam bőröndöm tetejét.
- Itt vagyok Szívem, aludj még! - suttogtam halkan, hátha kihasználja még ezt a kis lehetőséget az alvásra.
- Nélküled nem jó – nyöszörgött, akár egy öt éves kisfiú. Leültem mellé az ágyra, ölembe hajtotta a fejét és pár pillanat múlva ismét az álmok tengerén járt. Elgondolkoztam, vajon mit álmodhat. És úgy általánosságban miket szokott? Felbukkantam már valaha az álmaiban? És ha igen, milyen szerepben?
Ha tehetném, én legszívesebben a tegnap esténket álmodnám meg újra és újra. Gyönyörű élmény volt, olyan, melyet egy lány nem felejt el soha.
Ki hitte volna a Monte Carlóba tartó repülőgépen, hogy Jensonnek van egy romantikus oldala? Hogy ő is tud tiszta szívéből szeretni? Nos, én biztosan nem. Nem láttam mást, csak egy öntelt, felfújt hólyagot. Talán erre mondják, hogy nem minden a külső. Előbb ismerd meg a másikat, és csak azután ítélkezz.

Párom nem sokat aludt. Alig tizenöt perc múlva újra felébredt, és ezúttal már nem is akart visszaaludni.
- Jó reggelt! – mosolygott fel az ölemből.
- Neked is – lehajoltam, hogy csókot nyomhassak ajkaira. - Hogy aludtál?
- Az öledben? Csodálatosan – simított végig combomon.
- Örülök – bólogattam.
- Én is – apró csókot lehelt combomra, miközben tovább simogatta.
- Na-na, szépfiú! Ennek nem most van itt az ideje! – állítottam le.
- Mennyi az idő?
- Fél kilenc – pillantottam az órára.
Eldörmögött egy „francba”-t az orra alatt, majd nagy nehezen kimászott az ágyból és készülődni kezdett. 
Nem sokkal később már lent reggeliztünk, mikor megjelentek Lénáék is. Evés közben mesélni kezdtem a gyönyörű tegnap estémet, és bár Léna mosolygott, tudtam, hogy számára most csak az fontos, hogy Sebastian meggyógyuljon.
A szöszi már jobb színben volt, mint tegnap, de még ez sem jelentett túl sokat.

Reggeli után a pályára mentünk, de ezúttal a McLarenesekkel utaztam. Magammal hoztam a gépemet is, ám ezúttal szigorúan magán képek gyártására.
A harmadik szabadedzés után a  bokszban a csapat már várta. Hatalmas ujjongással fogadták, Jensnek pedig csak úgy ragyogott a szeme a boldogságtól. Az asztalon sütemények voltak, mind megjelölve a 200-as számmal, a táblára is kiírták, hogy ez a kétszázadik nagydíj hétvégéje.
Leültem az egyik székre és készítettem pár képet páromról. Persze az újságírók közül is akadtak itt páran, de nem érdekelt. Már rájöttem, hogy nem éri meg foglalkozni velük, ráadásul ez annak a férfinak a hétvégéje, akit szeretek. Nem szabad mással foglalkoznom!

- Vágd fel a tortát! – mosolyogtak rá a szerelők, miután Jens kibontotta az ajándékait, amiket kapott.
- Kicsim, segítesz? – mosolygott rám.
- Miért, nem tudod megfogni a kést? – álltam mellé nevetve. – Így kell – mutattam.
- Köszönöm, hogy felvilágosítasz! – nevetett. A torta széléről lekent egy kis habot, majd az arcomba kente.
- Na, kösz! – töröltem le magamról. – Ezért még kapni fogsz – suttogtam kéjes hangon a fülébe, mire aprót csapott a fenekemre. – Uralkodj magadon nagyfiú! – incselkedtem vele tovább. A kezébe nyomtam a kést, ő felszelte a tortát én pedig tányérokra raktam a szeleteket.
Vágott nekem egy utolsó szeletet, majd letette a kést.
- Te nem eszel? – néztem rá meglepetten.
- Annyira nem vagyok éhes – vont vállat. Leült az egyik székre és az ölébe húzott.
Ahogy a süteményt ettem, párom egyszer csak belenyúlt, majd lenyalta a habot az ujjáról.
- Azt hittem nem vagy éhes – mosolyogtam.
- Nem szabad ennem, mert az időmérőn visszajönne – magyarázta halkan. – Majd utána eszek – simította meg az arcom.
- Akkor én sem eszek! – tettem le a tányért.
- Nem, egyél nyugodtan! – emelte vissza.
- Nem! – fontam karba kezeimet. – Nem foglak kínozni! Kibírom. Majd veled eszek! – nem tűrtem ellenvetést.
- Köszönöm, aranyos vagy – csókolt meg. – De tényleg nem szükséges – puszilt meg.
- Nem baj – mosolyogtam.
- Egyébként… - suttogta a fülembe. – Én most sokkal inkább éhezem, valami másra – belecsókolt a nyakhajlatomba.
- Mennyi időnk van? – vigyorogtam.
- Éppen elég egy kis hancúrozáshoz – vigyorgott pimaszul.
Figyeltünk, hogy a többiek ne nagyon vegyék észre, hogy éppen rosszban sántikálunk. Óvatosan kiosontunk mellettük, és Jens öltözőjébe mentünk.

- Ne mondd el a szerelőknek, de ennek jobban örültem, mint az ő ajándékaiknak – kacsintott. Kifulladva feküdtünk egymás karjaiban.
- Ne mondj ilyet! – csaptam a mellkasára. - Nagyon szeretnek téged.
- Én is őket – mosolygott. – De téged is! – jelentette ki. – És jól esik, hogy tölthettem veled egy kis időt az időmérő előtt.
- Mintha ez lenne az első eset – kuncogtam.
- És nem is az utolsó – csókolt meg.
- Mennyi az idő? Nem kéne lassan menned?
- Még van egy kis időnk – kerekedett fölém. – Egy egészen kicsi – csókolt meg, majd újabb szenvedélyes szeretkezés vette kezdetét.
Végül, sietve készülődtünk, hogy Jens elkészüljön. Martin éppen kopogni akart az ajtón, mikor kilépett.
- Sejtettem, hogy itt vagy – csóválta a fejét.
- Bocsánat – párom próbált bűnbánó lenni, miközben majdnem kitört belőle a nevetés.
- Mondd csak! – nézett rám. – Nem tudnád vissza fogni valahogy a te örökké kanos barátodat? – kérdezte. Ennyi volt. Jensonból kitört a röhögés.
- Majd.. majd igyekszem – motyogtam.
- Köszönöm – bólintott mosolyogva.
- Ezt megkaptad – mosolyogtam Jensonre. Adtam neki egy búcsú csókot, majd útjára engedtem az időmérőre.
Úgy látszik, Sebastian egyre jobban van, a harmadik szabadedzés után az időmérőt is vitte. Lewis lett a második, Jenson pedig a harmadik.
- Gratulálok! – öleltem meg.
- Azért hihetetlen ez a német, hogy még betegen is legyőzhetetlen – csóválta a fejét. Egy jóízű nevetéssel válaszoltam. Jens elsietett pár interjúra, majd ettünk egy kis süteményt.
- Mi lesz a többivel? – méregettem. Alig pár szelet maradt a tortából és egy pár darab muffin.
- Vigyünk egy kicsit az unokahúgodéknak is – ajánlotta.
- Édes vagy! – csókoltam meg mosolyogva.
- Már kezdtem félni, hogy sós… - vigyorgott, mire vállon csaptam. Becsomagoltunk egy kis sütit, majd a többit ott hagytuk a csapatnak. Megkerestük Lénáékat.
- Hé, ti ott, jöttök? – kiabált be Jens a bokszba, mikor megpillantotta őket.
- Megyünk- nevetett Sebastian. Karon fogta feleségét és felénk indultak.
- Csoda, hogy nem kettesben vagytok – nevetett unokahúgom is.
- Bagoly mondja… - nevetett Jenson.
- Na, gyere te uhu, nézzünk valami jó kis programot – röhögött a szöszi.
- Rendben – nevetett párom is. – Óhh, ez a tiétek – nyújtotta át mosolyogva a sütit.
- Ugye nincs benne cián? – pillantott rám Léna.
- De, csak az – forgattam a szemeimet.
- Egy kis süti a bulinkról – magyarázta Jens.
- Köszönjük – mosolygott a szöszi.
- Csak Tommi meg ne tudja! – figyelmeztette Léna.
- Igen – nevetett a német.
Végül a programunk nem lett valami nagydolog. Együtt vacsoráztunk, majd visszamentünk a hotelbe. Seb és Léna beültek a szobájukba elfogyasztani a sütiket, mi pedig összebújva kezdtünk nézni valami vígjátékot. Fantasztikus érzés volt, ahogy megrázkódott Jens mellkasa, mikor nevetett. Persze, ez nem nagy dolog, mégis nagyon jó érezni, hogy valaki szeret. Valaki olyan, akit én is ugyanúgy szeretek, és nem érdekel meddig leszünk együtt. Biztos vagyok benne, hogy ez lesz életem legszebb időszaka.