47. rész

*Tina*

Egész nap Laráékkal voltam. Sokáig Sebastian is velünk volt, ám mint pilóta, néha magunkra kellett hagynia. Léna pedig egyfolytában az irodában böngészte az adatokat.
Akkor láttam legközelebb, mikor felült a pitwallra. A második szabadedzés egyébként az elsőhöz hasonlóan ért véget. Sebastian ismét harmadik lett, Jenson azonban csak a 11.
Meg akartam keresni, hogy megölelhessem, de őt kötelezték az interjúk, én pedig Laráékkal voltam elfoglalva.
Később végül úgy döntöttek, hogy leülnek enni valamit, így volt egy kis időm elsurranni Jenshez. Ahogy a boksznál haladtam el, megpillantottam Lénát, egyedül. Gyorsan oda szaladtam és megpróbáltam pár mondatban egy kis fejmosást végezni nála.
Végül tényleg elindultam páromhoz.
A home előtt keringtem egy kicsit, míg végül összeszedtem annyi bátorságot, hogy bekopogjak. Az ajtó mellé léptem, mire az kinyílt, és hatalmas erővel csapódott az arcomba.
- Jézusom! – kaptam az arcomhoz. Orromba fájdalom nyílalt, és hirtelen forró melegség öntötte el az arcom. Folyni kezdett a vérem.
- Óh, jesszusom! Jól vagy? – lépett mellém riadtan az egyik szerelő.
- Szerinted? – nyögtem.
- Mit csináltál az ajtó mögött? – kérdezte társa, miközben zsebkendőért kutakodtak a zsebükben.
- Jensont kerestem – töröltem le a vért az arcomról, de tovább folyt. – A barátnője vagyok – motyogtam. A srácok összenéztek, majd egyikük elrohant, míg a másik felém nyújtott egy újabb papír zsebkendőt.
- Ne haragudj! – kérlelt.
- Nem haragszom, csak nagyon fáj – jelentek meg szememben az első könnycseppek.
- Nagyon sajnálom – nézett rám bűnbánóan.
- Én voltam a hülye! Ne hibáztasd magad! - próbáltam nyugtatni.
- Tina! – kiáltott Jenson a távolból, majd rohanni kezdett felém. – Jézusom! Mi történt? – guggolt mellém. – Hogy vagy Kicsim? -
- Fáj az orrom – fintorogtam. Bár a vérzés csökkent, még mindig nem állt el.
- Meg kellene nézetnünk egy orvossal – húzta arrébb a zsepit.
- Utálom a dokikat – ráztam ellenkezően a fejem.
- Én meg azt utálom nézni, hogy szenvedsz! – húzott fel.
- Elviszlek titeket! – ajánlotta a szerelő, aki az ajtót nyitotta. – Legalább ennyit hagy tegyek, ezek után…
- Ez te voltál? – mutatott rám Jens.
- Igen – ismerte be a srác.
- Nem az ő hibája volt! Nem tudhatta, hogy ott állok! – néztem páromra. – Én voltam a buta, hogy oda álltam.
- Ezt majd megvitatjuk. Inkább gyere – fogta meg a kezem. Végig kellett sétálnunk a home-ok között, hogy elérjük Jens kocsiját. Sebastian éppen interjút adott, így azonnal kiszúrt minket.
- Tina – szaladt oda hozzánk. – Mi történt? – nézett végig véres pólómon.
-  Azt hiszem eltört az orrom – motyogtam.
- Éppen orvoshoz viszem – magyarázta Jenson.
- Britta…? – nézett gyorsan hátra a szöszi.
- Menj! – mosolygott rá a szőke lány.
- Nem lesz baj belőle? – kérdeztem, miközben a kocsihoz kísért minket.
- Dehogy – mosolygott. – Ez lett volna az utolsó – mosolygott.
- Vezetsz? – kérdezte tőle Jens kicsit sietősen.
- Kulcs? – nyújtotta a kezét a szöszi. Seb beült előre, mi pedig Jensonnel hátra. A vérzés lassan abba maradt, de még mindig fájt.
Jens átölelt, a vállára hajtottam a fejem.
- Ne öld meg érte a szerelődet, oké? – kérleltem. – Nem az ő hibája volt.
- Tudom – simogatta a karomat. – Nyugi – puszilta meg a homlokom.
Seb hamar a közeli kórházhoz vitt minket. Persze legalább fél órát kellett várnunk, hogy bejussunk az orvoshoz. Sebastian kint megvárt minket.
- Mi történt? – kérdezte az orvos.
- Orrba vágtak egy ajtóval – húztam el a számat. Végig tapogatta az orromat, míg fel nem szisszentem, majd legalább három vizsgálatnak vetett még alá.
- Legalább fél óra, míg meg jön az eredmény. Addig üljenek le a kantinban – kért minket.
- Rendben – sóhajtottunk.
- Na? – pattant fel Sebastian.
- Még fél óra, míg megjön az eredmény – magyaráztam. – Azt mondta addig üljünk be a kantinba. De persze nem muszáj maradnod – céloztam arra, hogy otthon várja a felesége.
- Ezt a fél órát már kibírom – bólintott. – Úgy is az lenne mindenkinek az első kérdése, hogy mit tudok rólad.
- Igaz – bólintottam. Leültünk. Kértem egy kólát, Seb vett magának egy szendvicset, én pedig kértem egy zacskó ropit is. Jens bár nagyon tiltakozott, mindkettőt sikerült eltűntetni az asztalról. Mikor Seb is lenyelte az utolsó falatot, visszamentünk a rendelőhöz.
- Nos, van egy jó és egy rossz hírem – kezdte az orvos.
- Kezdjük a jóval – kértem.
- Az orra nem tört el.
- És a rossz? – szólalt meg Jenson.
- Viszont még hetekig nagyon érzékeny lesz. Nagyon kell rá vigyáznia, egy apró sérülés, és eltörhet.
- Rendben – bólintottam.
Végül kaptam egy ragtapaszt is a nózimra. Végszükség esetére még orrcseppet is kaptam.

Mikor visszaértünk a szállodába, Rocky épp Lénával beszélgetett a folyosón.
- Jézusom Tina – néztek elkerekedett szemekkel a pólómra. – Mi történt?
- Most inkább lefekszem – húztam el a számat. – Majd Seb elmeséli – néztem unokahúgomra bocsánatkérően, majd elvonultam a szobámba. Reméltem ezzel legalább sikerült egy jó kis lökést adnom Lénáéknak a béküléshez.
- Nem így terveztem ezt a napot – bújtam Jenshez.
- Hát én sem – mosolygott.
- Ha valaki egy nap filmet készítene a bénaságaimról.. – kuncogtam.
- Meggazdagodna – nevetett ő is. Éreztem, hogy a fájdalom kezd eluralkodni rajtam. Még szorosabban bújtam hozzá, nyomtam egy puszit a szájára, és visszatettem a fejem a mellkasára.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek – simogatta a hátamat.
Pillanatok múlva el is aludtam.
Másnap Jenssel szinte egyszerre ébredtünk. Az orrom még kicsit fájt, de már nem úgy, mint tegnap.
Egymást váltva zuhanyoztunk le, majd a szálloda halljába siettünk reggelizni.
- Szia, te kis nózis – mosolygott Sebastian.
- Szia – ültem le melléjük. Itt volt az egész családja, valamint Laráék is.
- Hogy vagy? – kérdezte Fabian. – Nem fáj?
- Még egy kicsit igen, de majd elmúlik – mosolyogtam. – Léna? – néztem a szöszire.
- Dolgozik – forgatta meg a szemeit.
- Kibékültetek??
- Ki – újságolta büszkén.
- Na, végre! – ujjongtam. A többiek is felnevettek. Jóízűen fogyasztottuk el a reggelinket, majd elindultunk a pályára. Alig értünk oda, mikor Britta rémült arccal állt meg ellőttem.
- Mi történt?