41. rész

*Tina*

 - Azt hiszem jobb lesz, ha megyek – nyúltam a fényképezőmért.
- Ne! Nem kell! – szólt rám Jenson. – Csak… csak adj tíz percet – kért, majd eltűnt a fürdőszobában. Beállt a hideg vizes zuhany alá, így próbált meg lenyugodni. A gépem az éjjeliszekrényre tettem, majd a takaró alatt kikutattam a távkapcsolót és benyomtam a tévét.
- Ugye nem baj? – kérdeztem a szőkét, mikor kilépett a fürdőből.
- Nem, dehogy – mosolygott. – Épp mondani akartam.
- Akko jó – pillantottam újra a televízióra. Befeküdt mellém az ágyba, de nem értünk egymáshoz. Még csak egymásra sem néztünk. Figyeltük a tévét, mint két barát, egészen addig, míg el nem aludtunk.

A reggel aztán megint sietősen indult. Bár jóval későbbre járt, mint előzőnap, de egy gyors búcsú után, rohantam is a szállodánkba. Legalábbis rohantam volna… Amint kiértem a szálloda ajtaján, Sebastian feje kandikált ki az egyik kocsi ablaka mögül.
- Pattanj be! Hoztam ruhát, a home-ba átöltözhetsz – magyarázta. Nem volt szívem leszidni, amiért kutatott a holmijaim között, inkább csak bepattantam és megköszöntem, hogy gondolt rám.

A pálya bejáratánál persze megannyi fotós és rajongó állt, nem törődve azzal, hogy nincs éppen jó idő.
Az egyik szőke kisfiú még engem is megállított. Meghúzogatta a pulóverem végét, majd egy elbüvölő mosollyal nézett rám.
- Szia – mosolyodtam el.
- Szia – mosolygott. – Kérhetek egy aláírást?
- Persze, de én nem vagyok híres – ráztam a fejem.
- Nem baj – mosolygott.
- Rendben – vontam meg a vállam, majd lefirkantottam a nevemet a papírjára és írtam mellé egy mosolygós fejet is. – Tessék! – nyújtottam vissza a filctollat.
- És öhm.. a telefonszámodat is megkaphatom? – kérdezte elpirulva. Muszáj volt felnevetnem.
- Nézd, tény, hogy egyetlen ilyen aranyos srác sem kérte még el a telefonszámomat… - guggoltam le hozzá. – De tudod az a sok újságíró – mutattam az említettekre. – mind arra vár, hogy valaki mondjon nekik valami hírt az unokahúgomról és a férjéről. És mivel én a rokonuk vagyok, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne éppen ilyenkor kiadnom a telefonszámomat – magyaráztam. – A másik ok pedig az, hogy tudod, az én szívemet már elrabolta egy másik szőke brit – simogattam meg az arcát. – Gondold, csak el mit szólna, ha megtudná, hogy ilyen szuper ellenfele akadt – kacsintottam rá. A fiú bólintott.
- De azért kaphatok egy puszit? – kérdezte.
- Persze – bólintottam. Közelebb hajoltam, majd nyomtam egy apró puszit az arcára.
Amint felegyenesedtem megpillantottam Jenst, tőlünk alig pár méterre. Küldött felém egy mosolyt, mire én is egy mosollyal válaszoltam. Láttam, hogy Seb úgy dönt inkább magunkra hagy, így a szőkéhez sétáltam.
- Szia – köszöntöttem.
- Jó reggelt! – vigyorgott.
- Min vigyorogsz? – kíváncsiskodtam.
- Szóval elrabolta egy szőke brit a szívedet? – simított ki egy hajtincset a hajamból.
- Te hallgatóztál? – tettem csípőre a kezem.
- Én???  - vágott meglepett arcot. - Fogalmam sincs, miről beszélsz – kuncogott.
- Mindjárt sejtettem – mosolyogtam.
- Na, de… komolyra váltva a szót… Nagyon sietsz, vagy van rám egy kis időd?
- Ráérek – feleltem.
- Akkor gyere! – fogta meg a kezem és maga után húzott.
Szó nélkül húzott be a Mclaren home-jába, nem törődve azzal, hogy én már a Red Bull emberei közé tartozom. Egészen a szobájáig vezetett, ahol aztán leültünk az ágyra.
- Mi a baj? – néztem rá értetlenül.
- Baj, az nincs – mosolygott. – Csak szeretném, ha megbeszélnénk valamit – simogatta a kezem.
- Mit? – néztem rá rémülten. Jézusom! Ugye nem haragszak, amiért azt mondtam a kisfiúnak, amit?
- A tegnap estét – nézett a szemembe.
- Jens – sóhajtottam. – Ne haragudj, én csak… tudod, hogy mit érzek és… nem tudtam korlátot szabni a vágyaimnak – kezdtem azonnal magyarázatba.
- Végig hallgatnál? – nyomott egy csókot az arcomra hogy elhallgattasson.
- Ühhüm – bólogattam.
- Szóval… tudom, hogy alig két hete mondtam, hogy nem bízok benned és, hogy várjunk még, de úgy érzem elég sok időt töltöttünk mostanában együtt. Ráadásul a kissrácnak is velem érveltél az előbb, attól függetlenül, hogy nem tudtál arról, hogy mögötted állok – magyarázta.
- Mert így érzek – feleltem.
-  Tudom – mosolygott. – Vagy legalábbis remélem – nevetett fel. – Én is így érzek – simította meg az arcom.
- Ezt úgy érted, hogy…? – kezdett szívem kétszer gyorsabban verni az átlagosnál.
- Igen – bólintott. – Szerintem próbáljuk meg! – mosolygott. – De csak, ha te is komolyan gondolod! – emelte fel a mutatóujját.
- Teljesen – feleltem tiszta szívemből. – Még egyszer nem leszek hülye, ígérem!
- És én sem leszek olyan hülye, hogy elengedjelek! – kacsintott. Nem tudtam tovább parancsolni magam, boldogan öleltem magamhoz. – De szeretnék kérni valamit! – váltott ismét komolyra.
- Micsodát?
- Nézd Tina, én esküszöm neked, hogy nem szégyellek senki előtt sem. Gyönyörű vagy és tényleg szeretlek, de jelenleg velem és Lénáékkal van tele a sajtó. Ha esetleg lehetne róla szó, hogy a kamerák előtt ne mutassuk még ki, hogy együtt vagyunk… - kért. – Tudod, Martin eléggé ki van akadva.
- Érthető – húztam el a számat. – Tényleg sajnálom!
- Ha még egyszer bocsánatot kérsz, megjárod! – vigyorgott.
- Miért? Mit teszel? – kuncogtam.
- Valami ilyesmit – csókolt meg.
- Annyira hülye vagyok! Úgy sajnálom! Meg tudsz bocsájtani valaha? – cukkoltam, mire újabb csókot nyomot ajkaimra.

Egy apró csókcsata után, kiosontam a McLaren homejából és megkerestem unokahúgomat. Éppen reggeliztek, így csatlakoztam hozzájuk.
- Mitől van ilyen jó kedved? – méregetett.
- Nem érdekes – legyintettem.
- Miért érzem azt, hogy a szőke angolod van a dologban?
- Mert ismersz? – kuncogtam.
- Na, mesélj! – unszolt.
- Hát öhm.. – pillantottam kicsit félénken Rockyra. – Úgy néz ki, hogy együtt vagyunk – pirultam el.
- Gratulálok! – ölelt meg Léna.
- Én is – bólintott a francia.
- Köszönöm – mosolyogtam. – De légy szíves ne mondjátok még senkinek! Egyenlőre titokban szeretnénk tartani…
- Ti és a titkok – nevetett unokahúgom.
- Én is szeretlek – vigyorogtam rá, majd kiszúrtam a szöszit, egyedül egy másik asztalnál.
- Nagyon haragszik… - motyogta Léna.
- Inkább csak kanos – kuncogtam. – Na, jó, ez csak vicc volt! – tettem hozzá, de már késő volt. Rocky hatalmas nevetésben tört ki. – Szerelmes beléd, és féltékeny arra, hogy  a munkáddal több időt töltesz – magyaráztam.
- Tudom, de ez az életem. Nagyrészt érte csinálom – rázta a fejét Léna.
- Tudom, és ő is. De olyan, mint egy nagy gyerek, és éreztetni kell vele, hogy nincs hanyagolva – kuncogtam.
- Rendben – pattant fel . Férjéhez sietett, elkapta a karját és egészen az egyik szobáig húzta maga után,  ahol aztán gyanítom, sikerült kibékítenie.

Legközelebb a harmadik szabadedzéskor láttam őket. Léna Rocky mellett ült a pitwallon, Seb pedig beült a kocsiba. A szerelmes kibékülésnek meg lett a hatása, Sebastian megnyerte az edzést, Jenson azonban csak a hatodik lett.
Gyorsan gratuláltam Sebastiannak és unokahúgomnak, mikor visszatértek, majd a McLaren boksza felé kezdtem sétálni. Próbáltam megkeresni szerelmemet, de nem igazán érhetett rá, így visszamentem az RB bokszába. Lénáék boldogan vonultak újra a tervek fölé, míg Sebastian leült mellém, hogy ebédeljünk valamit.
- Köszönöm – mosolygott.
- Micsodát? – néztem rá értetlenül.
- A ráhatást… - biccentett az iroda felé, ahol Léna nemrég eltűnt.
- Csak elmondtam, amit gondolok – vontam meg a vállam.
- Én akkor is köszönöm – mosolygott.
Legyintettem egy aprót.
- Egyébként… - köszörülte meg a torkát Sebastian. – tudok ám valami új hírt is – vigyorodott el.
- Léna mondta el, igaz? – forgattam a szemeimet.
- Is – vigyorgott. – Meg Jenson is – kuncogott. – Gratulálok!
- Köszi – mosolyogtam.

Ebéd után mindannyian az időmérőre hangolódtunk. Lénáé kimét felültek a pitwallra, Seb pedig elfoglalta méltó helyét az autójában. Bár jó reményekkel láttak neki z időmérőnek, és az elért hely sem lett olyan rossz, hiszen Sebastian megszerezte a második helyet, Lénáékat mégis kiakasztotta a tudat, hogy éppen Mark szerezte meg előlünk a polet.