27. rész

*Tina*

Persze a forma 1-ben töltött estéim óta sosem úsztam meg éjszakát, különösebb akció nélkül, így ez ma sem volt másképp. Vártam, hogy Léna is visszaérjen, mikor meghallottam Mark röhögését. Úgy nevet, mint egy őrült, vagy, mint valami kenguru, így nem volt nehéz felismernem, hogy tényleg ő az.
Kimentem a folyosóra, hogy megszemléljem mi ez az akciózás.
Már mindenki állt, beleértve Jensont is. Egy apró pillantással mértem végig, tekintve, hogy alig volt rajta egy csöpp boxer és egy atléta. Nagyot nyeltem. Muszáj volt elfordulnom, hogy tartani tudjam magam.
Mr. Webber éppen Sebastiannak tett megjegyzést a legérzékenyebb pontjára, a házasságára. Persze jó ürügy volt neki, hogy Léna ma bent maradt, így könnyen idegesíthette vele a szöszit. Nem értetem Markot. Most komolyan Lénára féltékeny? Vagy inkább csak az  baja, hogy Sebastian mindenben jobb nála?
Jó kis összeszólalkozás lett a végére, ám engem mégis inkább az a spanyol riporternő érdekelt, ki velem szemben állt és feltűnően méregette Sebastiant, aki egy szál alsónadrágban állt ki a folyosóra.
Mivel Léna megkért, hogy ha bármi van szóljak neki, jobbnak láttam írni neki egy sms-t. Mire felnéztem, Jens elém sétált és egyenesen a fiúkhoz ment.
- Szerintem értelmetlen dolog ilyen hülyeségen vitázni – szakította őket félbe. – Mi lenne, ha inkább bemennétek a szobáitokba és hagynátok, hogy egyetlen nyugodt éjszakánk legyen? – kérdezte. – Az a szerencsétek, hogy Christian füldugókat is hozott magával, különben már leszedte volna a fejeteket a helyéről – magyarázta.
- Jensonnek igaza van! – szólalt meg csapatfőnöke, a folyosó végéről. – Kezdem unni, hogy a Red Bull csapatnál mindenki éjjeli baglyot játszik!
Seb bólintott egyet, jelezvén megértette és egyetért. Mark ugyan kicsit váratott magára, majd ő is bólintott egyet.
- Remek. Most már mindenki menjen aludni – adta ki Martin a ’’parancsot’’. Az emberek szépen lassan beszivárogtak a szobáikba. Én is elindultam, az azonban még feltűnt, hogy a mi drága spanyol riporternőnk, mekkora szemekkel méregeti Jenst, aki éppen a szobájához vándorolt vissza.
- Jó éjt! – motyogtam a szőkének, mikor elhaladt mellettem.
- Jobbat! – morogta a bajsza alatt.
A spanyol nő, még küldött felém egy sunyi mosolyt, majd ő is visszament a szobájába, ahol ki tudja, ki várt rá…

Korán reggel, őrült csipogásba kezdett a telefonom. Vaklálva nyomtam meg a zöld gombot, majd a fülemhez emeltem, ám rá kellett jönnöm, csak üzenetem érkezett. Megnyitottam, gyorsan átfutottam és azt hittem elájulok. Rövid volt, ám annál lényegre törőbb.
’’ Szia, bébi! Egy fél óra múlva ott vagyok a Valenciai reptéren! Gyere ki elém! Max.”
- Hogy mi van??? – kiáltottam el magam. Gyorsan kipattantam az ágyból és elkezdtem összeszedni magam. Egy órával volt korábban, mint amikor általában kelni szoktunk.
írtam egy levelet Sebastiannak, hogy tudja hova mentem, és becsúsztattam az ajtaja alatt.

Taxival mentem a reptérig, miközben azon gondolkoztam, hogy ez a bolond minek utazott ide.
- Szia – csókolt meg, amint összefutottunk a reptér előtt.
- Hello bébi! – kacsintott rám.
- Mit keresel itt? – kérdeztem.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Hát hozzád jöttem! – karolt át. Tehát tényleg szeret! Akármit is mond Sebastian!

***

- Szép hely ez a Spanyolország – vigyorgott Max, miközben a bokszok felé sétáltunk.
- Igen – mosolyogtam. – Szia Britta – köszöntöttem a szőke lányt.
- Szia – vigyorgott.
- Lénát nem láttad? – kérdeztem.
- Christian rendkívüli gyűlést hívott össze – magyarázta. – Szerintem értesült a tegnap estéről – húzta el a száját.
- Ajajj. Itt balhé lesz! – vágtam én is egy grimaszt.
- Miért? Mi volt tegnap este? – kérdezte Max.
- Összeszólalkozott a csapat két pilótája – magyaráztam. – Na, gyere! Sétáljunk! – húztam magam után. Tudtam, hogy a csapatok mennyire bizalmatlanok, ezért nem is akartam elidőzni a bokszban. Inkább megmutattam neki az alapvető dolgokat, melyeket Léna is megmutatott nekem Monacóban, az első napomon.
- Nézd, ott videóznak! – intett a riporterek felé.
- Nem-nem-nem! – állítottam meg. – Mi nem vagyunk ismertek, nekünk nem szabad. Ők a pilótákra és a csapattagokra kíváncsiak!
- Ugyan már! Te is ismert vagy! Benne voltál a televízióban! – szorított kicsit a csuklómon. – Gyerünk már! – húzott maga után.
- De én nem ezért voltam benne! – emeltem meg kicsit a hangomat. Szegény Max teljesen meghülyült, új volt még neki ez a világ, gyanítom nem tudta mit, hogyan szabad.
- Hát akkor? – szorította meg még jobban a karomat.
- Én… szóval jóba voltam Jensonnel, és őt mutatta a kamera – magyaráztam.
- Akkor keressük meg őt! – cibált maga után.
- Nem lehet – nyögtem – Áhh. Engedd el a karom, ez fáj! – rántottam el a karomat, amin ott éktelenkedtek Max ujjainak nyomai.
- Miért nem? – ripakodott rám.
- Mert Jens és én már nem vagyunk jóban – magyaráztam.
- Na és Sebastian? Ő a rokonod, nem? Kérd meg, hogy jutasson be minket a kamerához! Végtére is te is itt dolgozol! – magyarázta.
- Én magán fotós vagyok! Nem itt dolgozom! – magyaráztam. – Én itt csak vendég vagyok, és örülhetek, hogy egyáltalán be engednek olyan helyekre, mint a boksz vagy a motorhome! – magyaráztam.
- A fenébe is! – szitkozódott jó hangosan. Jenson éppen ekkor lépett ki a bokszból és indult el abba az irányba, ahol mi álltunk.
- Jaj, ne – nyeltem nagyot.
- Mi baj? – pillantott hátra, ahol megpillantotta Jensont.
- Áhh, szia. Te vagy az a Jenson gyerek, igaz? – vigyorgott rá Max. – Tina mesélte mennyire jóban vagytok! – arcon csaptam magam. Hogy lehet valaki ennyire bolond?
- Öö…- nyögte Jens értetlenül.
- Szívesen megismerném a csajom barátait! Összeülhetnénk valamikor egy italra vagy valami – vigyorgott önelégülten.
- A csajod? – kérdezte meredten.
- Naná – vigyorgott.
- Nos, a csajod tévedett. Nem vagyunk jóban – vetette oda, majd tovább ment, anélkül, hogy rám nézett volna.
- Ez bolond – vonta meg a vállát Max.
- Nem, nem az – keltem azonnal a védelmére.
- Dehogynem – vetette oda. – Egy pökhendi majom.
Legszívesebben beszóltam volna neki. Elmagyaráztam volna, hogy ki is az igazi Jenson Button, és, hogy az a nagyszerű ember, éppen azért nézett rajtam most keresztül, mert őt választottam, helyette. És, ha bár ne telt el úgy óra, hogy ne gondoltam arra, milyen volt a Jenssel töltött estém két héttel ezelőtt Montrealban, még is úgy érzem, helyesen döntöttem. Végtére is tíz évet húztunk le egymás mellett Maxel, biztosan nem véletlen.

***
Lénának és Sebastiannak is megmutattam, ki érkezett ma. Nem lepte mg őket, hiszen a Sebnek hagyott levelemből már tudták, ám mindketten elég ellenszenvesnek bizonyultak. Nem értem, ha én meg tudtam neki bocsájtani, ők miért nem képesek rá?
- Mi a baj? – tudakoltam Sebastiantól, míg a Lénáék ettek. Elég ridegen viselkedett velem egész nap.
- Szólhattál volna, hogy ide akarod hozni! – nézett rám szúrósan. – Egyáltalán mire volt ez jó? Nem kínoztad még meg épp eléggé Jensont?
- Nem én hívtam. Magától jött, mert szeret – magyaráztam.
- A frászt – köpte a szavakat Sebastian. – Ő azért jött ide, hogy megkeserítse mindnyájunk életét!
- Sebastian! – mordultam rá. – Tudod, hogy kedvellek, és örülök, hogy te vagy az unokahúgom férje, de nem engedem, hogy ilyenekkel vádolt Maximiliant! – mordultam rá.
- Én pedig nem engedem, hogy tönkre tegye a barátaim életét! – bólintott.
- Nem fogja! – biztosítottam róla.
- Remélem, tudod, hogy te is a barátaim közé tartozol – suttogta.
- Sosem bántana – szűrtem a szavakat a fogaim között.
- Nagyon ajánlom neki! – nézett rá szúrósan, majd magamra hagyott.