31. rész

*Tina*

- Hogy vagy? – kérdezte lágyan. Még mindig ideges volt, de próbált visszatérni önmagához.
- Az nem fontos – indultam el felé, ügyelve, nehogy elcsússzon előlem a póló, ami éppen csak rám volt terítve, hogy eltakarja meztelen felsőtestem. – Fáj? – mutattam a kezére.
- Áhh – legyintett. – Semmiség – húzta el a száját.
- Nem úgy néz ki – szólalt meg Tommi is, majd Jensonhoz közelített. Végigtapogatta a kézfejét. – Meg kellene nézetned -.
- Nincs baja – szólt Jens kicsit hangosabban. – Egyébként is ez a legkisebb probléma. Nem engem próbáltak megerőszakolni, az Istenért! – nézett rám. – Mi baja volt annak a rohadéknak? – szűrte a szavakat a fogai között.
- Meghallott titeket – nyeltem nagyot. – És rám mászott – folytattam. Elképedt. Egy szót sem volt képes kinyögni.
A többiek felvetették, hogy ideje aludni menni, végtére is éjszaka van. Léna kiharcolta, hogy nálam aludhasson, ami egy újabb rossz éjszakát jelentett a számára. Éjjel rengetegszer felébredtem. Akárhányszor behunytam a szemem, Maxet láttam előtte. Legszívesebben sikítottam volna!

Reggel késve ébredtünk, így a kocsiban kellett elfogyasztanom a reggelimet. Léna nem találta a taktikákat, így, mint valami őrült száguldozott és egyre a telefonját nyomkodta. Végül nekem kellett kivennem a kezéből a készüléket. Sebastiant nem tudtuk elérni, így rohanva mentünk a pályára. Legalábbis addig, míg meg nem pillantottuk azzal a riporternővel, aki tegnap Jenssel töltötte az éjszakát. Hányingerem támadt a gondolattól.
Mikor puszit nyomott a nő Sebastian arcára, Léná dühösen rohant el mellettük, szándékosan neki ütközve Sebastiannak.
- Ugye tudod, hogy most nagy bajban vagy – szaladtam Sebastianhoz. Léna után indult, de ő addigra már Rocky irodájában volt.
Ott maradtam, szemben azzal a borzalmas nőcskével. Talán be kellett volna olvasnom neki valamit, de az nem én lettem volna. Nem szeretek vitát szítani, és hadakozni sincs kedvem a tegnap este után. Egyébként is megjelent a szőke, így jobbnak láttam magára hagyni az új barátnőjével.
- Tina! – rohant utánam.
- Hmm? – fordultam felé.
- Hogy vagy? Tudtál aludni éjszaka? – kérdezte.
- Nem igazán, de azért elvagyok. Nem kell aggódnod, majd kiheverem… egyszer… - vetettem oda flegmán. Tovább akartam indulni, de visszahúzott.
- Mi ez a flegma stílus? – kérdezte ingerülten.
- Semmi, csak sietek. Egyébként is, vár téged a barátnőd!
- Te féltékeny vagy? – méregetett, majd elvigyorodott. – Tudod, ez vicces! Két nappal ezelőtt, rohadtul leszartad, hogy én mit érzek – magyarázta. – Erre féltékeny vagy, csak mert nem várok rád örökké? Hát tudod, senkinél sem leszek második – vetette oda, majd tovább indult a McLaren boksza felé.
Hát igaz. Megtörtént, amitől önző módon féltem. Talált valaki mást. De ami a legrosszabb… sosem fog megbocsájtani nekem.

A futamot Tommi és Britta társaságában néztem végig a bokszban. Sebastian rajt-cél győzelemmel nyert, sőt még a leggyorsabb kört is megfutotta. Unokahúgommal, azóta sem beszélték meg a dolgokat, de láttam, hogy Léna is boldog. Egy újabb győztes futamot vezényelt le!
- Gratulálok! – öleltem meg Sebastiant a bokszban.
- Köszi – mosolygott.
- Ugye tudod, hogy ezzel még nincs vége a napnak? – böktem fejemmel Léna felé.
- Tudom – húzta el a száját.
- Nehéz lesz…
- A feleségem! Tisztában vagyok vele – mosolygott. – Éppen ezért szerettem bele – vigyorgott.
- Akkor ezt bizonyítsd be neki is!
- Rajta vagyok – mosolygott, majd elsietett unokahúgomhoz.
A békülés jól sikerülhetett, mert órákkal később Tim vitt minket vissza a szállodába. Tommi nem akart magamra hagyni, így beültünk a szobámba és nézni kezdtünk valami idétlen vígjátékot. Kikapcsolt, ami különösen jól esett.
Végül, Seb és Léna, nagy nevetve, berontottak a szobámba.
- Hali – intettek.
- Nagyon pörögtök – vigyorogtam.
- Jaja – bólintottak.
 - Örülök, hogy szent a béke – mosolyogtam.
- Mi is – néztek össze szerelmesen.
- De nem ezért jöttünk – váltott komolyra Léna. – Beszélgettünk ma egy kicsit, és arra jutottunk, hogy nem lenne jó ötlet, ha most hazautaznál.
- Miért? – kérdeztem.
- Max bármikor felbukkanhat nálatok, és mi nem vagyunk ott, hogy megvédjünk – magyarázta Sebastian.
- De mégis mit csináljak? Maradjak Valenciában, míg Silverstone-ba nem utazunk? – kérdeztem.
- Arra gondoltunk, hogy megszállhatnál nálunk – mosolygott Léna.
- Mi? Arról szó sem lehet! Örülök, hogy egy kis időtök jut egymásra! Nem leszek én az, aki ezt tönkre teszi! – csattantam fel.

- De nem zavarnál.. – magyarázta Sebastian.
- Akkor sem! Szó sem lehet róla! – hajtogattam.
- Akkor mégis mi legyen? – nézett rám Tommi is.
- Itt maradok! – jelentettem ki.
- Nagy frászt! – szólalt meg egy hang az ajtóból.
- Van valami ötleted? – kérdezte Sebastian Jensontól.
- Van – jelentette ki határozottan. – Magammal viszem Angliába!
- Ezt te magad sem gondolhatod komolyan! – förmedtem rá. – Nem megyek!
- De miért? – pillantott rám Léna. – Úgy is ott lesz a következő futam! Legalább megismersz pár nevezetességet!
- De… - ellenkeztem volna, ám a többiek helyettem is döntöttek.

Hétfő reggel indultunk Angliába. Próbáltam eljátszani, mennyire felháborít a tudat, hogy nem volt beleszólásom a saját hollétembe, de belül nagyon izgatott voltam. Kíváncsi voltam, hol lakik Jens. Kik a szülei, a barátai. Minden érdekelt!
- Itt aztán rengeteg képet készíthetsz – magyarázta, miközben a háza felé tartó kocsiban ültünk. Édesapja vezetett.
- Képet? – kérdezte az idősebbik Button.
- Fényképész vagyok – mosolyogtam.

- Tényleg? - lepődött meg. – Én modellre tippeltem – mosolygott.
- Nem – nevettem. A fényképező azon oldala, nem éppen nekem való.
- Hülyeség – próbálta elrejteni szavát Jenson egy mű köhögés mögé, mire térdemmel belerúgtam az ülésébe.
- Héé – nézett hátra. – Remélem, tudod, hogy ez az egyik csigolyám volt!
- Szerintem nem csak az egyik – kuncogtam.
- Gyerekek – csóválta a fejét édesapja, majd leparkolt egy gyönyörű kinézetű ház előtt.
Akkor még nem is sejtettem, mennyire sokat fog nekem jelenteni ez az épület...