25. rész

*Tina*

Seb persze alaposan lekorholt a Jensonos póló miatt, hiszen ő már lényegében a rokonom, én pedig az ellensége iránti érzéseimmel díszített pólót viseltem. De legalább okozott nekünk pár perc nevetést. Ráadásul Jenson arcára levakarhatatlan mosoly került.
Seb és Léna végül hamar leléptek, már várta őket a nászéjszaka… Mi még maradtunk egy kis szórakozásra, bár úgy láttam Britta és Tommi is jobban vágyik egy kiadós szunyára, nem sokkal Sebék után ők is eltűntek, bár gyanítom, nem együtt.
- Nos, ketten maradtunk – állapította meg Jens.
- Remek meglátás – mosolyogtam.
- Nincs kedved táncolni? – intett a parkett felé. Nem volt túl nagy és nem is sokan használták, de ahogy Jensre pillantottam, mintha egyszeriben csábító hatása lett volna.
- De, van – nyújtottam a kezem. Megfogta és a táncolókhoz húzott.
Egyre jobban összesimultunk, ahogy élveztük a zene ritmusát. Testünk tökéletesen egyszerre mozgott, mintha évek óta ezt gyakorolnánk.
- Jens? – suttogtam a fülébe.
- Hm? – tolt kicsit távolabb, hogy a szemembe nézhessen.
- Mit szólt a csapatod, hogy odajöttél hozzám? – kérdeztem.
- Ők is tudnak a nem létező, sikolyos éjszakánkról – kuncogott. – Kicsit szúrta a szemüket, hogy te is Red Bull-os vagy, de nem szóltak semmit – mosolygott.
- Akkor jó – mosolyogtam én is. Újra közelebb húzott magához. Éreztem a leheletét a nyakamon, és hazudnék, ha azt mondanám, nem éreztem semmit. Hadakoztam magammal, de talán a csöppnyi alkohol, vagy egyszerűen csak a hatalmas kísértés, átlépte az általam felállított határokat.
- Jens? – szólítottam meg ismét.
- Mi baj? – pillantott rám, de nem válaszoltam. Képtelen voltam. Megbabonázott a tekintete és önkéntelenül kezdtem cselekvésbe. Vadul tapadtam az ajkaira. Egy pillanatra visszahőkölt, majd viszonozni kezdte. Hosszú ideig csókolóztunk, pontosan persze nem tudnám meghatározni meddig. Teljesen elmerültem nyelveink játékában, még az sem tűnt fel hogyan jutottunk vissza az asztalhoz, és kerültem Jenson ölébe.
Nem sok emberrel csókolóztam eddig, szám szerint eggyel, ha nem számítjuk a múltkori csókot a medencénél, de Jens különleges volt. Imádtam Maxet, míg együtt voltunk, de sosem tudtam ennyire önfeledten elmerülni a csókcsatáinkban.
- Lassan vissza kéne mennünk a szállodába – szakította meg csókunkat, hogy egy kis levegőhöz jussunk.
- Nem még – ráztam a fejem.
- Csókolózni bárhol lehet – suttogta a fülembe. Nem válaszoltam. Nem is tudtam. Még mindig a hatása alatt voltam. Szinte megbabonázott.
Visszasiettünk a szállodába, és csak akkor tűnt fel, hogy a kezét fogom, mikor megpróbáltam fél kézzel kinyitni az ajtót.
Amint beléptünk, újra egymás szájára tapadtunk. Úgy éreztem magam, mint amikor annak idején összejöttem Maxel.

Ledőltünk az ágyra, és átcsókolóztuk az egész éjszakát. Jenson úriember volt, nem fogdosott és nem is próbálta meg lecibálni a ruháimat, egyszerűen csak csókolóztunk, és ez nekem épp elég volt.
Reggel azonban nem sok idő jutott nekünk. Jenson a déli géppel indult vissza Nagy-Britanniába, én pedig maradtam még egy hétre Lénáékkal. Reggel egy csókkal búcsúztunk, ami már felért egy ígérettel, miszerint együtt vagyunk. Ám vannak dolgok, amiket még a hozzám hasonló jósnők se tudhatnak előre...
Amerika után, újra visszatértem az én kis nyugodt Németországomba. Szokatlan volt, de örültem, hogy végre ismerős arcokat láthatok. Jenssel mióta hazautazott, mindennap beszéltünk valamilyen úton-módon, ám Németországban egy nap is elég volt ahhoz, hogy ez a dolog megváltozzon.
Egyik délelőtt éppen édesanyámnak segítettem a főzésben, amikor megszólalt a csengő.
Anya megkért nyissam ki, én pedig rohantam eleget tenni a kérésének.
Amint az ajtó kinyílt, ledermedtem. Azt hittem csak álmodom, ám akárhogy dörzsölgettem a szemem Max még mindig ott állt előttem.
- Szi-szia – dadogtam.
- Szia – mosolygott.
- Mit keresel itt? – találtam meg a hangom.
- Láttalak Montrealban, a tévében, ahogy az a srác nyalizott neked – kezdte. – Képzeld, még sosem éreztem magam olyan féltékenynek… legszívesebben megütöttem volna – magyarázta. – Azt hiszem ez a lökés kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire szeretlek. Nagyon hiányzol, Tina – mutatott teljes megbánást.
- De… de megcsaltál – motyogtam.
- Életem legnagyobb hibája volt – suttogta. Láttam a szemében, hogy tényleg megbánta, de nem reagáltam. Pár perc múlva már csak annyit éreztem, hogy az ajkaimra tapad.

***

Örülten féltem Valenciába utazni. Hiába turbékolt mellettem Seb és Léna, nem segítettek a lelki állapotomon. Ők persze nem tudtak, sem Jensről, sem Max felbukkanásáról. Egyelőre, nem is akartam őket beavatni. Majd, ha már mindenkivel tisztáztam a dolgokat….
 Míg Léna és Seb elmentek beavatni a Red Bull vezetőségét én megkerestem a szőkét.
- Szia – fogadott hatalmas vigyorral, mikor kinyitotta az ajtót. Közelebb hajolt, hogy egy csókot nyomjon a számra, de én elhajoltam.
- Mi a baj? – nézett rám értetlenül.
- Beszélnünk kell! – toltam beljebb.
- Ez nem hangzik valami jól – méregetett. – Mi történt?
- Nem tudom, hogy mondjam… - suttogtam.
- Mit? – láttam rajta, hogy kezd idegessé válni.
- Jens, mi nem lehetünk együtt – magyaráztam. – Próbáltam azt hinni, hogy igen. Egy teljes hétig ment is, de aztán… találkoztam Max-el. Egyszer csak ott volt nálunk, hogy rájött, hogy hiányzom neki és szeret és… én esküszöm, hogy próbáltam észnél lenni és haragudni rá, de tényleg megbánta. Láttam a szemeiben! – szememből elindultak a könnyek, végig az arcomon. Jenson dermedten ült. Az arcomat fürkészte és azt várta, hogy megadjam neki az utolsó döfést. – Újra kezdtük Jens – suttogtam. Olyan gyorsan pattant fel az ágyról, hogy alig bírtam követni. Dühében az asztalra csapott, majd belerúgott a szemetesbe.
- Nem hiszem el, hogy ez a hülye gyerek állandóan itt van kettőnk között. Komolyan Tina, hát nem érted? Ő csak attól fél, hogy te boldog leszel valaki mással! – dühöngött. Most először nem láttam az arcán mosolyt, ismeretségünk óta.


*Jenson*

Rendesen padlót fogtam Tina bejelentésétől. Montrealban végre azt hittem sikerült áttörnünk a gátat és túl lesz ezen a szerencsétlenen, erre persze a sors, akit jelen esetben Max-nek hívnak, ismét pofán csapott. A legjobban talán mégis az fáj, hogy Tina megbocsájtott neki, azok után, hogy olyan csúnyán megalázta őt. De ha neki ez kell, hát legyen. Megfogadtam, hogy egyetlen nő sem küldhet padlóra, így Tinának sem fogom megadni azt az örömöt, hogy így lásson.
Úgy döntöttem az estémet pihenéssel töltöm, egyedül a szobámban, de valakinek nem tetszett az ötlet. Ahogy két hete Kanadában, ismét hangos sikolyoktól zengett a folyosó.
Mire kiléptem az ajtón, már mindenki kint volt. (Köztük az a nő is, akire mától nem szabad gondolnom.) Chrsitian Sebastianékat vádoltak meg elsőnek, majd minket, Tinával. Ám mikor szembesült vele, hogy egyikünk sem az, útra indult és egyesével nyitogatott be minden szobába.
Végül a Red Bull csapat utolsó szobájában találta meg a hangforrást. Mark mérnökét, Ciaront.
Az ezután következő párbeszédet sajnos nem nagyon értettem, ugyanis elég messze álltam tőlük, de valami olyasmiről volt szó, hogy Ciaron így akart bosszút állni. Léna felnevetett, majd elmagyarázta. Ez volt a bosszú a ragasztós akcióért. Én is velük nevettem, de ez most nem volt olyan igazi, mint amilyen általában tőlem szokott lenni. Sebastiannak fel is tűnhetett, mert reggel mellém ült az asztalnál, míg a lányok még aludtak.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Semmi –vontam meg a vállam.
- Tinával van valami? – tapintott a lényegre.
- Ki az a Tina? – vetettem oda félvállról.
- Jens… - nézett rám értetlenül.
- Az esküvőtök után ketten maradtunk a buliban és hát… összejöttünk – húzta el a száját. – Nem is én kezdeményeztem érted… - meséltem a történteket. – Ráadásul másnap is úgy váltunk el, mint akik együtt vannak. Úgy láttam ő is úgy érez, ahogy én.
- És nem? – kérdezte meglepetten.
- Mindennap beszéltünk – folytattam, anélkül, hogy konkrét választ adtam volna kérdésére. – Erre tegnap leült elém és közölte Max megjelent nála azzal a szöveggel, hogy szereti, és most újra együtt vannak…
- Mi??? – akadt ki a német is. – Azzal a Maxel, aki megcsalta?
- Szerinte megbánta… - vágtam egy grimaszt.
- Ez durva – motyogta még mindig meghökkenve.
- Az ő dolga, nem érdekel – vontam meg a vállam.
- Dehogynem érdekel. Szereted, és nem fogod hagyni, hogy az a rohadék újra átverje – magyarázta. – És én is segítek! – jelentette ki.