33. rész

*Tina*

Amint megérkeztünk a házhoz, kipattantam a kocsiból. Jenson a csomagtartóhoz sietetett, hogy kikapja a bőröndjeinket, édesapja pedig az ajtót nyitotta ki, egy kulccsal.
Miért van kulcsa Jens házához? – morfondíroztam magamban.
- Gyere! – intett a szőke, én pedig utána indultam. Beléptünk a házba, ahol ott állt az egész Button család, kivéve Tanyat, aki, mint később kiderült, ma nem tudott eljönni.
- Sziasztok – ölelt meg boldogan mindenkit a szőke.
- Ööö… jó napot! – motyogtam.
- Anya, Sam, Nat! Ő itt Tina, egy jó barátom – mutatott be családjának.
- Örülök, hogy megismerhetlek! – öleltek meg egymás után.
- Én is – mosolyogtam, de még mindig nem értettem, mire ez a nagy gyülekezet itt.
- Vigyétek fel a bőröndöket, aztán ebédelünk! – adta ki az utasítást Simone. Megragadtam a bőröndöm fogóját és Jens után indultam.
- Ez jó lesz? – tárta ki előttem egy szoba ajtaját Jenson.
- Igen – bólintottam. A szoba berendezése remek ízlésre vallott, valamint tökéletes nőiességet sugallt. Minek Jensnek egy ilyen szoba?És miért az anyukája főz nála? – gondolkoztam.
- A nővéreim szobája volt – mosolygott. Itt veszítettem el végleg, azt a bizonyos fonalat.
- Te megvetted a régi házatokat? – néztem rá értetlenül.
- Nem – nézett hozzám hasonló arckifejezéssel. – Miért vettem volna meg? Ez a szüleim háza!
- Mi? – hőköltem hátra. – A szüleidnél fogunk lakni? Én azt hittem hozzád megyünk!
- Tudod, arra gondoltam, hogy úgy tudom tőled a legtávolabb tartani a rossz emlékeket, ha olyan emberek, közé viszlek, akik garantáltan elterelik a figyelmedet – vonta meg a vállát. – De, ha nem jó, akkor elmehetünk hozzánk – szomorodott el picit.
- Nem, itt jó lesz – mosolyogtam meggyőzően. – Én csak.. nem fogok zavarni? Végtére is nem is ismernek…
- Itt az ideje megismerniük! – kacsintott, majd a szomszédos szobához indult. Behúztam a bőröndöt az ágy mellé, majd kinyitottam, valami vastagabb pulóvert próbáltam keresni. Nem vagyok hozzászokva az itteni időhöz, ráadásul a Valenciába vitt ruháim vannak nálam, amik elég rövidek és vékonyak.
A szomszéd szobába sétáltam, Jens körülnézett régi szobájában.
- Ezer éve nem aludtam itt – kiszúrta, hogy az ajtóból figyelem.
- Épp itt az ideje! – mosolyogtam.
- Igen – nevetett. – Egyébként milyen a szoba?
- Remek – mosolyogtam. – Viszont… nem tudnál adni egy pulóvert? – motyogtam.
- De, persze – mosolygott. – Gyere! – húzott maga után a csuklómnál fogva. Visszavitt az átmeneti szobámba és kitárta a szekrény ajtaját. -  A nővéreimnek itt maradt egy-két holmija, mikor elköltöztek. Mivel, azóta sem vitték el, nyilván nem fog nekik hiányozna – nevetett.
- Biztos? – kérdeztem kicsit félve.
- Persze, válogass nyugodtan! – mosolygott, majd lehuppant az ágyra, míg én kerestem egy jó kis pulóvert.
- Jól áll – biztosított róla. – Na, gyere! Ideje ebédelnünk – tette tenyerét a hasára, jelezve, hogy éhes.
Az ebéd nagyon finom volt. Jens édesanyja istenien főz! Sam és Nat persze ebéd közben faggatózni kezdtek. Honnan is jöttem? Meséljek magamról! Van-e testvérem? Hogy ismerkedtünk meg? És hasonlók… Bár kicsit nehezemre esett, a legtöbb kérdésre válaszoltam. Végül még a desszertet is együtt majszoltuk el. Este a lányok azonban hazamentek. Egy gyors zuhany után próbáltam kényelembe helyezni magam az ágyamon, majd végül úgy döntöttem, átmegyek és megnézem Jensont.
- Szia – mosolyogtam rá. Az ágyán feküdt és éppen a televíziót kapcsolgatta.
- Szia – mosolygott. – Gyere! – intett.
- Bocsi, ha zavarok, csak kicsit unatkoztam – magyaráztam.
- Nem zavarsz – vigyorgott. Felmásztam mellé az ágyra.

- Mit csináljunk? – mosolyogtam.
- Beszélgessünk! – könyökölt a párnájára. – Mi a véleményed a családomról? – mosolygott.
- Nos, még csak fél napja ismerem őket… - kezdtem. – De nagyon rendesek. Fogalmam sincs, hogy fogom meghálálni nekik, hogy egyáltalán megengedték, hogy itt lehessek náluk. Végtére is nem is ismernek!
- De én, ismerlek! – mosolygott. – És én vagyok az egy szem fiúk! Bíznak bennem – simította meg a szám szélét, hogy mosolyogjak.  
- Köszönöm – mosolyogtam.
- Nincs mit – mosolygott tovább.
Bebújtam én is a takaró alá, majd a tévére pillantottam.
- Mit nézünk? – vigyorogtam.
- Tied a választás joga! – nyomta kezembe nevetve a távirányítót. Legalább két filmet megnéztünk, míg végül visszabotorkáltam a saját szobámba, és elaludtam.

Reggel első utam a mosdóba vezetett, majd mit sem törődve pizsamámmal, lebotorkáltam a lépcsőn. Jenson és édesapja éppen a konyhában beszélgettek, kíváncsian hallgattam a kiszűrődő hangfoszlányokat.
- Mi van köztetek ezzel a lánnyal? – kérdezte az idősebbik Button.
- Nincs semmi – felelte Jens. – Csak barátok vagyunk – magyarázta.
- Ugyan, fiam! Ismerlek, és látom, amit látok! – szólt rá John. – Szereted őt, igaz?
- Igen – sóhajtotta Jens.
- Miért nem mondod el neki? – kérdezte lágyan édesapja.
- Tudja – felelte a szőkém.
- És ő nem..? – nem merte kimondani, félt, hogy fájna a fiának.
- Nem tudom. Sebastianék esküvőjén úgy gondoltam ő is szeret, egész éjszaka együtt voltunk, és csak csókolóztunk – mesélte életem eddigi egyik legtökéletesebb éjszakáját. – Együtt voltunk. Legalábbis így váltunk el Montrealban és én eszerint is viselkedtem. Mindennap felhívtam, hogy halljam a hangját, meg ilyenek.. – magyarázta kétségbeesetten.
- És ő? – kérdezte ismét édesapja.
- Ő is így volt, vagy legalábbis én így éreztem. Aztán Valenciában közölte, hogy megjelent nála az exe, akivel tíz évig voltak együtt… - kezdett bele. Tudtam mi lesz a történet vége, és nem akartam hallani. Nem akartam, hogy annak az estének a pillanatai újra bevillanjanak az emlékeimben. Visszarohantam az emeletre, előkerestem valami elfogadható ruhát a bőröndömből, kölcsön vettem egy újabb pulóvert a szekrényből és a fürdőbe vonultam.
Mire végeztem és visszaértem a konyhába, szerencsére már más téma volt.
- Jó reggelt! – köszöntöttek.
- Jó reggelt! – mosolyodtam el.
- Épp most végeztünk a rántottával – újságolta a szőke, majd az asztal közepére tette a serpenyőt.
- Remek – ültem le az egyik székre, majd reggelizni kezdtünk. A fiúk elmesélték, hogy Simone elment bevásárolni, ezért nincs itthon, majd áttértünk a mai nap programjára.
- Nekem van egy nagyon jó ötletem – jelent meg Jens arcán egy sunyi mosoly.
- Micsoda? – kérdeztem kíváncsian.
- Meglepetés! – kuncogott.
- Ez nem ér! – szontyolodtam el.
Reggeli után segítettem elmosogatni, végtére is csak én vagyok jelenleg az egyetlen nő a házban, majd Jenson is átöltözött és betessékelt a kocsiba.
- Na, áruld el! Hova megyünk? – türelmetlenkedtem.
- Majd meglátod, nyugi – tette kezét a combomra nyugtatásképpen, ám ezzel csak felborzolta a kedélyeimet. A vér száguldani kezdett az ereimben, és olyan apró részleteket is észrevettem, hogy mennyire kiduzzad Jens izma a pólója alatt, valamint, hogy a tarkóját apró izzadtságcseppek borítják, a konyhai melegség után.
- Mi a baj? – nézett rám meglepetten.
- Semmi –ráztam a fejem. Az ablakon kezdtem kibámulni, figyeltem a tájat, a környéket. Nem tudom mennyit autózhattunk, nem tűnt olyan soknak, ám mikor leparkoltunk, és megpillantottam a hatalmas felíratott, földbe gyökerezett a lábam.
- Gokart? Ez komoly? – néztem rá rémülten.
- Bizony – kuncogott. A bejárathoz sétáltunk, ahol egy kisebb csoport verődött össze. – Tina, ők itt a barátaim Tim, Steve, Tom, John és Leo. Ők pedig a lányok, Monic, Liz, Laura, Shara, Anne. – mutatatta be a társaságot. – Srácok ő itt Tina, egy jó barátom – mutatott be engem is.
- Sziasztok – mosolyogtam.
Kicsit megilletődve lépkedtem velük a gokartok felé. Jensék egy egész órára kibérelték a pályát, hogy szórakozhassunk.
- Jens – suttogtam a fülébe, mikor a többiek nem figyeltek. – Én még sosem gokartoztam.
- Viszont én igen – kacsintott rám. – Majd segítek – mosolygott. Elintéztünk minden fontos dolgot, majd végül beültünk a gokartokba. Mind mentünk pár kört, bár be kell valljam, nagyon bénának éreztem magam.  Amint leállítottuk a kocsikat, Jens odajött hozzám, és adott pár tanácsot.
- Nem ér segíteni!! – szólt rá röhögve Tom.
- Te csak hallgass! – mutatott rá Jenson is röhögve. – Ő még kezdő!
- Nem tök mindegy? Jenson úgy is elver mindenkit – nevetett Monic.
Mindannyian felnevettünk.
- Osztódjunk fiú-lány csapatra – ajánlotta Anne.
- Persze, hogy Jens csak minket alázzon porig! – röhögött John.
- Ha ennyire zavarok, akkor én ki is állhatok – emelte fel kezeit az említett. – Majd Tina nyer helyettem – küldött a többiek felé egy sunyi vigyort.
- Mi? – néztem rá ijedten.
- Nyugi – súgta a fülembe. – Képes vagy rá.
- Ha te mondod… - motyogtam.
- Rendben, akkor a legjobb lány és a legjobb srác a végén megküzd egymással – mondta a szabályokat John. – Majd a győztes veszít Jensonnel szemben! – újra felnevettünk.
Kérésünkre, a fiúk kezdtek, így Jenson sok mindent el tudott magyarázni, amivel segíthetett, hogy gyorsabb legyek.
- Jó leszel, nyugi – kacsintott. A fiúk közül Leo nyert.
Elfoglaltuk a helyünket, majd megjelent a jelzés és elindultunk. Ideges voltam, ez meg is látszott. A második kanyarban kisodródtam. Gyorsan visszaálltam a helyemre, ahogy Jenson a lelkemre kötötte, majd folytattam a ’’versenyt’’. Úgy nyomtam a pedált, mint még soha, és csak azt vettem észre, hogy folyamatosan elhaladtam egy-egy lány mellett. Végül az utolsó körben Liz mellé kerültem. Nagyon gyors voltam, de ő is. Az utolsó kanyar felé haladva Liz a belső íven akart fordulni, ám én sem akartam kívül menni. Mindketten tudtuk, aki kívül megy, annyi időt veszít, hogy a másik célba érjen előtte. Így hát bevágtam mellé, a gokartok összekoccantak és végig szorosan egymás mellett haladtunk. A célvonal előtt fél pillanattal, még egy utolsót tapostam a pedálra. Nem reagáltam, hogy mi történt, csak mikor Jens felém rohant és felkapott.
- Látjátok? Én megmondtam! – nevetett.
- Ez csalás! – szólt közbe Tim, majd megcsókolta Lizt. – Jens valahogy szabotálta!
- Hát hogyne… - röhögtünk.
- Jaja, mondjuk távirányítóval – röhögött Tim.
- Vagy tudta Jens, hogy ma melyik gokartot kapja Tina és tegnap este sunyiban szabotálta a kocsit. - röhögött John.
- Megmondjam a megoldást? – vigyorgott rájuk Jens.
- Na, mondd! – szóltak rá a többiek.
- A legjobb barátom a 2009-es forma1-e világbajnok, az unokahúgom a forma1-ben mérnök, és az unokahúgom férje a tavalyi forma1-es világbajnok – mondtam ki Jens helyett.
- Seb Vettel a rokonod? – néztek rám meglepetten.
- Ja, valami olyasmi – vigyorogtam.
- Ez egy Red Bullos - mutatott rám Leo. – Irány a gokart! Most megküzdünk! – utasított, mire mindannyian nevettünk.
- Félig McLarenes vagyok – mosolyogtam Jensre, majd visszaültem a gokartba.