21. rész

*Tina*

- Lejárt a fél óra – rontottam be a szobába.
- Már úgy is menni készültem, és te is velem jössz – mutatott rám Sebastian.

- Én? – lepődtem meg. – Hova? Minek? – néztem értetlenül.
- Gyűrűt venni – nevetett a szöszi. Gyűrűt??? Mégis minek??? – két nap múlva elveszem az unokahúgod – válaszolt a még ki nem mondott kérdésemre.
- Hogy mi? – kérdeztem meglepetten. Ez most komoly? Esküvő? Két nap múlva?
- Gyere, szóljunk Tomminak, hogy jöjjön, útközben mindent elmesélek – húzott magával. A finnt beküldtük, hogy maradjon Lénával, mi pedig elmentünk egy ékszerüzletben. Montreal csodálatos! Minden van, ami csak kell! Alig kétutcányit mentünk, egy rendes ékszerboltért. Mindenhol csillogó arany és ezüst ékszerek díszelegtek. Nem vagyok nagy ékszer hordó, de még az én szám is tátva maradt a csodálattól.
- Mi az elképzelésed? – pillantottam a szöszire.
- Egy csinos aranygyűrűt szeretnék, egy kicsi kővel – magyarázta, úgy, hogy az eladó is hallja.
Elővett egy egész hadseregre elegendőt és hagyta, hogy válogassunk.
- Ehhez, mit szólsz? – mutatott felém egy darabot.
- Nem – ráztam a fejem. – Azt – mutattam egy gyönyörű darabra. Ezüst gyűrű volt, apró kövekkel.
Az eladó kivette a helyéről, majd felém nyújtotta. Szerencsére Lénával egyforma vastag ujjaink voltak, talán az ő ujjai kicsit hosszabbak, de az most nem számított. Felpróbáltam. Tökéletes volt!
- Remek – örvendezett Sebastian. – Ezt kérjük! – Sebastian felpróbált egy sima ezüst gyűrűt, ami jó volt rá méretben, és illet Léna gyűrűjéhez is, majd az eladó egy kis dobozkába csomagolta őket.
Fizettünk és már indultunk is vissza a szállodába.
Becsatlakoztam Tommi mellé, aki félig aludt. Léna is aludt, amióta elmentünk. Sebastian nyomott egy apró csókot a homlokára, majd tovább rohant, hogy szervezgesse az esküvőt.
Ha jól hallottam, éppen Britta beavatására készült.

Léna, pár órával később ébredt fel. Megkérte, hogy legyek a tanúja! Még sosem voltam se tanú, se koszorúslány, így hatalmas megtiszteltetésnek éreztem a feladatot! Persze azonnal igent is mondtam!
Pár perc múlva Sebastian visszatért, vázolta a tervet, miszerint holnap az időmérő után elmegyek az unokahúgommal és megvesszük a ruhákat.
Még szerencse, hogy Montrealban jutott eszükbe ez az ötlet, nem egy olyan helyen, ahol alig van valami.
Beszélgetésünket kopogás törte meg. Seb a fürdőbe bújt, én pedig kinyitottam az ajtót. Britta volt az, gratulálni jött Lénának. Tommi közben ráparancsolt a szöszire, hogy menjen a szobájába. Kelletlenül, de engedelmeskedett. Vissza akartam ülni a székbe, de Léna elküldött. Azt mondta szeretné, ha Jenst is beavatnám.
A szőke szobájához sétáltam. Alig kopogtam be, már nyílt is az ajtó.
- Szia – mosolygott.
- Szia – vigyorogtam.
- Mitől van ilyen jó kedved? – terelt beljebb.
- Hatalmas hírem van – ugortam az ágyára, mint egy kisgyerek.
- Ajajj. Micsoda? – nevetett.
- Sebastian és Léna összeházasodnak! – büszkélkedtem.
- Mi? – pislogott.
- Vasárnap! – tettem hozzá. – De persze titokban! Csak megbeszéltük, hogy neked elmondhatom, mert te már úgy is tudsz róluk – hadartam.
- Aztaaa – nyögte meglepetten. – Ez kemény – mosolygott.
- Én leszek az egyik tanú – folytattam. – Szeretném, ha te lennél az, aki elkísér – motyogtam.
- Hát, de ööö… - motyogta. – Nincs nálam semmi olyan ruha…
- Majd veszünk valamit – vontam meg a vállam. – Kérlek – pislogtam nagyokat.
- Rendben – mosolygott. – Majd valamit kitalálok.
- Köszönöm – öleltem meg.
- Nincs mit – mosolygott.
- Most, ha nem haragszol, mennem kell. Ki kell aludnom magam, és neked is! Holnap időmérő! Szorítok! – mosolyogtam.
- Köszönöm – vigyorgott. – Jó éjt – ölelt meg.
- Neked is – mosolyogtam, majd visszamentem szobámba.

Reggel, amint összeszedtem magam, felébresztettem Lénát. Szerencsére jobban érezte magát, ez evésnél is látszott, de még mindig nem volt tökéletes.
A home-ban néztük a harmadik szabadedzést, miközben Léna tájékoztatott a taktikáikról. Az edzést Sebastian nyerte, így reményekkel telve vágtak neki az időmérőnek is. A Ferrarik nagyon jól mentek, ám Sebastian beleadta minden erejét és megszerezte a pole pozíciót. Jenson nem ért el túl jó helyett. Láttam Lénán legszívesebben az orrom alá dörgölné, hogy megdőlni látszik a megérzésem, ám még mindig biztos voltam magamban. Éreztem, hogy Jenson fog nyerni vasárnap és ebből nem engedtem!
Az időmérő után Sebastian fogadta a gratulációkat, majd végre elindulhattunk Lénával vásárolni. Tömérdek boltot bejártunk, ímg végre megtaláltuk a tökéletes ruhákat. Léna meseszép volt a mennyasszonyi ruhájában. Bevallom még kicsit irigykedni is kezdtem rá. Sosem gondoltam volna, hogy ő már akkor férjhez megy, mikor nekem még kilátásban sincs egy férjjelölt.
Ezen gondolkoztam, amikor kiléptünk a bolt ajtaján. Jensonbe botlottunk.
- Kezdem, azt hinni követsz minket – nevetett rá unokahúgom.
- A francba, most lebuktam – nevetett a szőkém.
- Mi járatban? – mosolyogtam rá.
- Gondoltam, kell egy hintó a hölgyeknek – vigyorgott pimaszul.
- Remek ötlet volt – nevetett Léna.
- Akkor kérem, fáradjanak be – nyitotta ki előttünk a kocsi ajtaját.
Léna kiharcolta, hogy hátra üljön a csomagokkal, így én kerültem Jenson mellé az anyósülésre. Persze szokás szerint hozta a formáját. Rengeteget nevettünk mellette míg visszavitt minket a szállodába.
Léna elment elrejteni a ruháját, mi pedig beültünk Jens szobájába.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Mi lenne? – tárta szét karjait.
- Látom, hogy van valami – motyogtam. Amióta elénk jött a bolthoz, láttam, hogy nem teljesen őszinte a mosolya. Hogy nyomasztja valami.
- Csak kicsit jobban is teljesíthettem volna az időmérőn – húzta el a száját.
- Én már mondtam – idéztem fel a tegnapi beszélgetésünket. – Szerintem te fogsz nyerni.
- Gondolod? – kérdezte.
- Igen – jelentettem ki.
- Fogadni is mernél rá? – vigyorgott pimaszul.
- Akár – vigyorogtam.
- Rendben, ha holnap nem én fogok nyerni, akkor öö… felveszel egy I Love Jenson Button-os pólót és megengeded, hogy lefotózzalak benne – nyújtotta felém a kezét.
- Ha viszont, holnap te nyersz, akkor én leszek az első, akinek köszönetet mondasz, mindenki előtt! – csúsztattam a kezem az övé, majd alkunk megpecsételéseként kezet fogtunk.
Akkor még nem is sejtettük, hogy tényleg mennyire félelmetesen boszorkányos vagyok…