48. rész

Léna

Meglepődtem, hogy Tommi megállított. A hangja komolynak tűnt, tudtam fontos amit mondani akar:

-          Én igazán nem akarok beleszólni, mert ez a ti ügyetek, de Sebnek és neked is jót tenne, ha végre megbeszélnétek a dolgokat. Seb szeret téged, és igaza van, hogy nagyon sokat dolgozol, de valahol én is megértelek. Tudod, nekem ott van Paulina, a jegyesem és nagyon sokat vagyok tőle távol. Félre ne érts, szeretem a munkám, de szükségem lenne rá. És azt látom, hogy veletek is ez történik, de ti mások vagytok. Mind a ketten makacs emberek, akik nem akarják, hogy a másik szenvedjen, de ők mindent felvállalnak, hogy a másiknak ne legyen rossz. Én látom Sebet, sokat marcangolja magát emiatt, és hidd el, már megbánta a dolgot, csak nem tudja, hogy mondja el. Dolgozz kevesebbet, Sebért. – kérlelt

-          Tommi, én, megértelek, hidd el. Egy cipőben járunk, ahogy azt te is tudod. Én szeretem Sebet, de meg kell értenetek engem is. Ezt itt meg kell csinálni, valakinek meg kell. Ha az autóval nem lenne ennyi baj, nem dolgoznék ennyit.

-          Beszéljétek meg, kérlek – nézett rám Tommi, majd kezembe nyomta az esernyőt, hogy meg ne ázzak, ő pedig elment.

Ismét a bokszba mentem, hogy találjak valakit, aki hazavisz, de már nem volt ott senki, én meg nem kocsival jöttem.  Nagyot sóhajtottam, és kezdtem azon gondolkodni, hogy gyalog megyek vissza, de akkor megjelent Rocky

-          Hát te? – nézett rám – Azt hittem a családoddal mentél el

-          A családom felszívódott – néztem körbe

-          Na, gyere, én, visszaviszlek – nevetett Rocky – Lassan több időt vagy velem, mint a férjeddel

-          Hát Rocky, elárulom, ez már így van – nevettem én is

-          Remélem, Seb megbékél – bökött a boksz felé a parkolóba menet

-          Én is Rocky, én is

Rockyval is viszonylag gyorsan visszaértünk, bár meg álltunk egy boltba, hogy ajándékot nézzen a feleségének. Segítettem neki, amit ő megköszönt. A szállodába, a folyosón még beszélgettünk, amikor megjött a díszes társaság, de amikor megláttam unokahúgom, megijedtem:  

-          Jézusom Tina –néztem rá elkerekedett szemmel. – Mi történt? 

-          Most inkább lefekszem – húzta el a száját. – Majd Seb elmeséli.

Tina elment, én pedig ott maradtam Sebbel és Rockyval

-          Mi történt? – fordultam a bajnokhoz

-          Beütötte az orrát, ami majdnem eltört, semmi komoly

-          Az szép – nézett Rocky is, majd hirtelen dolga akadt – Nekem, most mennem kell, fel kell hívnom a feleségem.

Rocky elment, mi pedig a szobánk felé indultunk, ám nem váltottuk több szót. Amikor bementünk, ő az ágyra ült, én pedig az ablakhoz mentem. Egy kis idő múlva én kezdtem a beszélgetést:

-          De mégis, hogy történt?

-          Ha jól hallottam – mondta, de nem nézett rám – Jens, egyik szerelője véletlenül orrba vágta az ajtóval, ami azonnal vérezni kezdett. Épp interjún voltam, amikor megláttam őket, és azonnal bekísértem a kórházba. Az orvos szerint, óvni kell, mert egy kisebb ütés és eltörik.

-          És neked nem lesz belőle baj, hogy elmentél? – kérdeztem

-          Nem

-          Köszönöm – néztem rá. Egy pillanatra felnézett, majd ismét le

-          Nincs mit.

Ismét az ablak felé fordultam, mos jött az a bizonyos kínos csend. Jó darabig vártam, vártam, hogy mondd valamit, hogy lehord, vagy csak kérdez, de semmi. Egyre jobban hajtott az a gondolat, hogy kimegyek. Viaskodtam magamban, tudtam, hogyha kisétálok, akkor talán vége, de ezt nem akartam. Vártam, és vártam. Már annyit vártam, hogy végül a kisétálás mellett döntöttem. Meg akartam fordulni, de haboztam, adtam időt. Megfordultam.

-          Sajnálom – suttogta elfojtott hangon

Ránéztem, láttam a könnyeivel küszködik. Közelebb mentem, odaguggoltam elé:

-          Nem akartam, hogy idáig fajuljon minden – folytatta – Mérges voltam akkor, de már százszor megbántam, hogy nem mentem utánad. Nem szeretem, ha sokat dolgozol, tudom, hogy ez nekem, mint versenyzőnek jó, de mint férjnek, katasztrófa. Látlak nap, mint nap. Látom, hogy egyre fáradtabb vagy, egyre jobban próbálod palástolni azt, hogy mennyire ki vagy merülve. Én ezt nem akarom.

-          Én is sajnálom, én is hibáztam – hajtottam most én le a fejem. – Talán túlzásba viszem. Hibás vagyok, én is telefonálhattam volna, de nem mertem, féltem, hogy már nem szeretsz.

-          Hogy én ne szeretnélek? – nézett a szemembe a könnyes szemeivel – Kis butus – simogatta meg az arcom – Nagyon, de nagyon szeretlek.

-          Én is szeretlek – hajtottam az ölébe a fejem, amit ő simogatni kezdett

-          Szent a béke? – kérdezte

-          Igen – nevettem – Akkora marhák vagyunk

-          Az év marhái – nevetett Seb – vagyis az év bikái

-          Jaj – nevettem én is

-          Mit szeretnél csinálni? – kérdezte kedvesem

-          Egy nagyot aludni – néztem rá csillogó szemekkel.

Közösen megfürödtünk, majd az ágyat vettük célba. Szépen elhelyezkedtem Seb mellkasán, és már el is nyomott az álom

Másnap reggel hatkor csörgött az óra, amire Seb is felébredt:

-          Ne, ne menj még – csapott az órára

-          Muszáj – ásítottam egy nagyot

-          Milyen nap van? – kérdezte álmosan

-          Szombat van Seb, de te még aludhatsz

-          Sze---ret----lek--- - ásította, majd lassan szemhéja elnehezült, és az álom, visszahúzta.

-          Én is, szőke herceg – suttogtam és nyomta egy puszit az arcára

Gyorsan felöltöztem, majd a pályára vettem az irányt. Rocky és Tim már kint volt, épp beszélgettek:

-          Na, mi történt? – érdeklődött Rocky

-          Béke van – nevettem fel

-          Igen? – nézett nagyot – Én hangos békére számítottam

-          Jaj te lökött francia – nevettem fel

-          Most miért? – nevetett Rocky – Nincs igazam Tim?

-          Én nem avatkozom bele a főnökeim ügyébe – nevetett

-          Na persze – nevetett Rocky – hisz ám aki akarja

-          És Tina? – kérdezte Tim

-          Ahhoz képest, hogy nem avatkozol bele… - nevetett Rocky

-          Igazából nem tudom, ők nem baglyok, mint mi, csak remélni tudom, hogy jól van.

-          Igaz – nevetett Rocky – Ideje előkészülni

Ismét a szokásos procedúrának álltunk neki, és amire végeztünk, már mindenki kint volt. Örömmel láttam, hogy Tina már jobban van, de az orrán még mindig tapaszt volt. A család vigyázott rá. Amikor megpillantottak, azonnal odajöttek:

-          Szia, Léna – szólt először anya – Hallottuk, Sebtől a jó hírt

-          Látom, szétkürtöli – nevettem

-          Ilyet nem is szabad titokba tartani – nevetett Heike – Mit várhatunk ma?

-          Esőt – nevettem – Nem tudom, a fiadtól minden kitelik

-          Ezt nem hiszem, hogy a szülőknek kellene ecsetelni, hogy mi telik ki Sebtől – nevetett Tina

-          Na mi az, Rockyval reggeliztél? – nevettem fel

-          Én is szeretlek – nevetett Tina

-          Orrod?

-          Jobb –bólintott

-          Szőkéd? – nevettem

-          Jól van – nevetett – Tied?

-          Ott jön – intettem Seb felé, aki épp felénk jött

-          Szép napot a gyönyörű hölgyeknek – jött oda vidáman Seb

-          Szia, Seb – nevetett Tina

-          Öltözz Bajnok – nevettem felé

-          Hát, ha a hölgy ezt akarja – nevetett Seb

-          Félre ne értsd, nem azt mondták, hogy vetkőzz – jött oda Rocky is

-          Hahaha, milyen viccesek a franciák – nevetet Seb

Seb eltűnt, mi pedig az adatokat készítettük elő. Az edzés megkezdődött, és nagyon jól sikerült, szinte túl jól. Seb ugyanis megy nyerte. Heike és anya örülni kezdett, de Tina, szólt nekik, hogy még ne bízzák el magukat, jól tette. Most minden jól alakult. Seb interjúk után, bejött és üdvözölt mindenkit:

-          Nem éhes a hölgy? –nézett rám

-          De igen, nagyon – pislogtam rá

-          Akkor szedjük össze a másik párost és menjünk.

Összeszedtük Tinát és Jenst és közösen ebédeltünk:

-          Én mindig meglepődök rajtatok, mindig ki tudtok valamit húzni a kalapból – utalt a helyezésre Jens – hogy csináljátok

-          Titok – nevetett Seb – Amúgy is, ez edzés volt csak.

-          Na persze, úgy is mindig vered a mezőnyt – nevetett Jens

-          Az ötödik hely sem rossz - néztem rá

-          Hát nem, de nem a legjobb – nevetett Jens

-          Mi lenne, ha másról beszélnénk? – vetette fel Tina

-          Oké oké – tette fel a kezét viccesen Jens – Mikor lesz a buli?

-          Milyen buli? – néztem rá

-          Hát az esküvő – nevetett

-          A nyári szünet második hetében, szombaton, Frankfurtban

-          Remek, akkor meg kell venni az ajándékot – nézett Tinára

-          A matracot ne próbáljátok ki előre, ha azt vesztek – nevetett fel Seb

-          Seb – nézetem rám, majd elnevettem magam

Jens, úgy nevetett, hogy majdnem kiköpte a vizét…

47. rész

*Tina*

Egész nap Laráékkal voltam. Sokáig Sebastian is velünk volt, ám mint pilóta, néha magunkra kellett hagynia. Léna pedig egyfolytában az irodában böngészte az adatokat.
Akkor láttam legközelebb, mikor felült a pitwallra. A második szabadedzés egyébként az elsőhöz hasonlóan ért véget. Sebastian ismét harmadik lett, Jenson azonban csak a 11.
Meg akartam keresni, hogy megölelhessem, de őt kötelezték az interjúk, én pedig Laráékkal voltam elfoglalva.
Később végül úgy döntöttek, hogy leülnek enni valamit, így volt egy kis időm elsurranni Jenshez. Ahogy a boksznál haladtam el, megpillantottam Lénát, egyedül. Gyorsan oda szaladtam és megpróbáltam pár mondatban egy kis fejmosást végezni nála.
Végül tényleg elindultam páromhoz.
A home előtt keringtem egy kicsit, míg végül összeszedtem annyi bátorságot, hogy bekopogjak. Az ajtó mellé léptem, mire az kinyílt, és hatalmas erővel csapódott az arcomba.
- Jézusom! – kaptam az arcomhoz. Orromba fájdalom nyílalt, és hirtelen forró melegség öntötte el az arcom. Folyni kezdett a vérem.
- Óh, jesszusom! Jól vagy? – lépett mellém riadtan az egyik szerelő.
- Szerinted? – nyögtem.
- Mit csináltál az ajtó mögött? – kérdezte társa, miközben zsebkendőért kutakodtak a zsebükben.
- Jensont kerestem – töröltem le a vért az arcomról, de tovább folyt. – A barátnője vagyok – motyogtam. A srácok összenéztek, majd egyikük elrohant, míg a másik felém nyújtott egy újabb papír zsebkendőt.
- Ne haragudj! – kérlelt.
- Nem haragszom, csak nagyon fáj – jelentek meg szememben az első könnycseppek.
- Nagyon sajnálom – nézett rám bűnbánóan.
- Én voltam a hülye! Ne hibáztasd magad! - próbáltam nyugtatni.
- Tina! – kiáltott Jenson a távolból, majd rohanni kezdett felém. – Jézusom! Mi történt? – guggolt mellém. – Hogy vagy Kicsim? -
- Fáj az orrom – fintorogtam. Bár a vérzés csökkent, még mindig nem állt el.
- Meg kellene nézetnünk egy orvossal – húzta arrébb a zsepit.
- Utálom a dokikat – ráztam ellenkezően a fejem.
- Én meg azt utálom nézni, hogy szenvedsz! – húzott fel.
- Elviszlek titeket! – ajánlotta a szerelő, aki az ajtót nyitotta. – Legalább ennyit hagy tegyek, ezek után…
- Ez te voltál? – mutatott rám Jens.
- Igen – ismerte be a srác.
- Nem az ő hibája volt! Nem tudhatta, hogy ott állok! – néztem páromra. – Én voltam a buta, hogy oda álltam.
- Ezt majd megvitatjuk. Inkább gyere – fogta meg a kezem. Végig kellett sétálnunk a home-ok között, hogy elérjük Jens kocsiját. Sebastian éppen interjút adott, így azonnal kiszúrt minket.
- Tina – szaladt oda hozzánk. – Mi történt? – nézett végig véres pólómon.
-  Azt hiszem eltört az orrom – motyogtam.
- Éppen orvoshoz viszem – magyarázta Jenson.
- Britta…? – nézett gyorsan hátra a szöszi.
- Menj! – mosolygott rá a szőke lány.
- Nem lesz baj belőle? – kérdeztem, miközben a kocsihoz kísért minket.
- Dehogy – mosolygott. – Ez lett volna az utolsó – mosolygott.
- Vezetsz? – kérdezte tőle Jens kicsit sietősen.
- Kulcs? – nyújtotta a kezét a szöszi. Seb beült előre, mi pedig Jensonnel hátra. A vérzés lassan abba maradt, de még mindig fájt.
Jens átölelt, a vállára hajtottam a fejem.
- Ne öld meg érte a szerelődet, oké? – kérleltem. – Nem az ő hibája volt.
- Tudom – simogatta a karomat. – Nyugi – puszilta meg a homlokom.
Seb hamar a közeli kórházhoz vitt minket. Persze legalább fél órát kellett várnunk, hogy bejussunk az orvoshoz. Sebastian kint megvárt minket.
- Mi történt? – kérdezte az orvos.
- Orrba vágtak egy ajtóval – húztam el a számat. Végig tapogatta az orromat, míg fel nem szisszentem, majd legalább három vizsgálatnak vetett még alá.
- Legalább fél óra, míg meg jön az eredmény. Addig üljenek le a kantinban – kért minket.
- Rendben – sóhajtottunk.
- Na? – pattant fel Sebastian.
- Még fél óra, míg megjön az eredmény – magyaráztam. – Azt mondta addig üljünk be a kantinba. De persze nem muszáj maradnod – céloztam arra, hogy otthon várja a felesége.
- Ezt a fél órát már kibírom – bólintott. – Úgy is az lenne mindenkinek az első kérdése, hogy mit tudok rólad.
- Igaz – bólintottam. Leültünk. Kértem egy kólát, Seb vett magának egy szendvicset, én pedig kértem egy zacskó ropit is. Jens bár nagyon tiltakozott, mindkettőt sikerült eltűntetni az asztalról. Mikor Seb is lenyelte az utolsó falatot, visszamentünk a rendelőhöz.
- Nos, van egy jó és egy rossz hírem – kezdte az orvos.
- Kezdjük a jóval – kértem.
- Az orra nem tört el.
- És a rossz? – szólalt meg Jenson.
- Viszont még hetekig nagyon érzékeny lesz. Nagyon kell rá vigyáznia, egy apró sérülés, és eltörhet.
- Rendben – bólintottam.
Végül kaptam egy ragtapaszt is a nózimra. Végszükség esetére még orrcseppet is kaptam.

Mikor visszaértünk a szállodába, Rocky épp Lénával beszélgetett a folyosón.
- Jézusom Tina – néztek elkerekedett szemekkel a pólómra. – Mi történt?
- Most inkább lefekszem – húztam el a számat. – Majd Seb elmeséli – néztem unokahúgomra bocsánatkérően, majd elvonultam a szobámba. Reméltem ezzel legalább sikerült egy jó kis lökést adnom Lénáéknak a béküléshez.
- Nem így terveztem ezt a napot – bújtam Jenshez.
- Hát én sem – mosolygott.
- Ha valaki egy nap filmet készítene a bénaságaimról.. – kuncogtam.
- Meggazdagodna – nevetett ő is. Éreztem, hogy a fájdalom kezd eluralkodni rajtam. Még szorosabban bújtam hozzá, nyomtam egy puszit a szájára, és visszatettem a fejem a mellkasára.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek – simogatta a hátamat.
Pillanatok múlva el is aludtam.
Másnap Jenssel szinte egyszerre ébredtünk. Az orrom még kicsit fájt, de már nem úgy, mint tegnap.
Egymást váltva zuhanyoztunk le, majd a szálloda halljába siettünk reggelizni.
- Szia, te kis nózis – mosolygott Sebastian.
- Szia – ültem le melléjük. Itt volt az egész családja, valamint Laráék is.
- Hogy vagy? – kérdezte Fabian. – Nem fáj?
- Még egy kicsit igen, de majd elmúlik – mosolyogtam. – Léna? – néztem a szöszire.
- Dolgozik – forgatta meg a szemeit.
- Kibékültetek??
- Ki – újságolta büszkén.
- Na, végre! – ujjongtam. A többiek is felnevettek. Jóízűen fogyasztottuk el a reggelinket, majd elindultunk a pályára. Alig értünk oda, mikor Britta rémült arccal állt meg ellőttem.
- Mi történt?

46. rész

Léna

Amikor eljutott a tudatomig, hogy ismét egy esős hétvégénk lehet, nagyon ideges lettem és azonnal berohantam a bokszba, ott hagyva a családot. Rocky már várt, és a mérnökökkel közösen dolgoztuk ki az erre megfelelő taktikát és elővetettük az esőgumikat is. Hamarosan kezdődött az edzés, így még mindig nem volt időm a rokonokra, Seb foglalkozott velük, és elég jól elvoltak. Ennek örültem, de valahol bántott, hogy még mindig nem szólt hozzám. Az első edzés nem sikerült a legfényesebben, csak harmadikak lettünk. Ha valaki látná, azt mondaná, hogy nem lesz baj, hiszen ez csak egy edzés. Igen ám, de aki ebben a gépezetben dolgozik, az tudja a fejleményeket is. Én tudtam. Idegesen túrtam bele a hajamba, és ismét az irodát céloztam meg, Seb pedig a családot. Rockyval már mindent megnéztünk, de nem találtunk semmit:

-          Ezt nem hiszem el – vágtam az asztalra – Most már bent van a diffúzor, akkor miért nem jó?

-          Fogalmam sincs – bosszankodott Rocky – Egyszerűen nem értem. Mit akarsz csinálni?

-          Legszívesebben szétszedném az autót – mérgelődtem

-          Azt azért nem kell – nevetett Rocky

-          Akkor megnézetjük a motort, a váltót, és a KERSt, na meg a szárnyak dőlését

-          Rendben – bólintott Rocky – Kiviszem az aktákat Timnek, és beszélek Kevinnel, hogy ellenőrizzék le a srácok a kért területeket.

-          Addig én próbálok valamit kitalálni

Egyre csak a papírokat néztem, de nem találtam semmi rendellenességet. Szinte már úgy éreztem, hogy ez nem is a mi autónk. Az adatok egyeztek, de az autó nem akarta azt a teljesítmény nyújtani, amit eddig. Éreztem, hogy vissza fogunk ezen a futamon esni, főleg, ha még nedves körülmények között megyünk. Gondolataimat a csengő szakította meg. Felpattantam az asztaltól és siettem a pitwall felé. Láttam, ahogy szüleim rám néznek, és mondani akarnak valamit, de Tim intett, hogy most nem lehet. Tudtam, hogy le akarnak szidni a Sebbel való viszonyom miatt, de erre most nincs lehetőség, nekem mennem kell, dolgoznom kell. Elkezdődött az edzés, és az autó egy csöppet sem változott, pedig rengeteg dolgon változtattunk, szinte semmit sem javult. Kezdtem nagyon ideges lenni és dobolni a tollammal. Rocky se tudta eldönteni, hogy most sírjon, vagy nevessen. 28 kört tudott Seb megtenni, de így is sokszor kellett visszahívni, apró módosítások miatt. Webber nyert, Alonso lett a második, mi pedig ismét a harmadik helyet foglaltuk el. Ahogy a monitorra néztem, láttam, hogy Jens csak a 11. lett, ő sem zárt jó napot.  Lepattantam a pitwallról, a szerelők szétszéledtek, a bokszunk jóformán kiürült a tárgyalás miatt. A mi részlegünket Rocky képviselete, a szerelők, meg pihentek.  Fogtam a mappámat és leültem Kylie jobb első kerekére:

-          Elég rossz kislány vagy mostanság – simogattam meg az orrkúpot

-          Beszélsz hozzá? – jelent meg Heike mosolyogva

-          Igen – mosolyodtam el – Minden autónak lelke van

-          Mint ha csak Sebastiant hallanám – nevetett fel, mire én elmosolyodtam – Komoly a baj? – kérdezte

-          Az autóval vagy Vele?

-          Mindkettővel

-          Nem tudom – vontam meg a vállam – Az autóval nem tudom mi a baj, próbálok rájönni, de nem megy. Sebastian, gondolom mesélte

-          Mindent elmondott – mosolygott Heike – Ne aggódj, meg fogjátok oldani. Ez egy apró bukkanó, amit meg kell tanulnotok együtt kezelni és átmenni rajta

-          Köszönöm – mosolyogtam rá, mire anya is megjelent

-          Szia, Kicsim, szia Heike – köszönt anya

-          Szia, Lara – köszönt Heike

-          Szia, Anya – köszöntem

-          Mindenütt kerestelek, hogy megy az autó? – mutatott anya Kylire

-          Nem úgy, ahogy szeretném – húztam el a szám

-          És Seb? – érdeklődött anya tovább

-          Brittával van, valami interjún – mondta Heike

-          Sok dolga van igaz? – kérdeztem meg félve

-          Rengeteg – sóhajtott Heike – Britta egy csomó dolgot felsorolt neki mára

-          Ilyen a hazai nagydíj - sóhajtottam

-          Hát te? – kérdezte Christian, amikor bejött – Még sosem ültél Kylie-n

-          De igen, egyszer – mosolyodtam el

-          Hm.. mikor? – kérdezett tovább Christian

-          Hát… - simogattam meg Kylie-t

-          Ennyire szereted ezt az autót? – kérdezte anya

-          Igen, hiszen az én kezem is benne van – mosolyogtam a kék RB-re

-          Valahol a te gyermeked is – nevetett Rocky – ahogy mondanyiunké itt

-          És képzeld, Adriannak mennyi lánya lehet? – nevettem fel

-          Hát van neki egy pár – nevetett Christian – na de, mondd már azt az alkalmat

-          Rendben – mosolyodtam el – Minden januárban kezdődött a gyárban…

Leültem egy kicsit erre a csodaszépen csillogó autóra. Épp most fényezték le, és rettentő erőt sugároz. Nem régóta vagyok itt, de máris szívembe zártam ezt az autót:

-          Hát te miért ülsz az autómon? – hallottam meg egy nevető hangot

-          Valamennyire az én autóm is – nevettem fel

-          Igen? – kérdezte csillogó szemekkel - Még sosem láttalak itt

-          Mert még új vagyok, csak nem rég érkeztem, úgy 2 hónapja

-          Oh, örvendek – mosolygott - Sebastian Vettel vagyok.

-          Én pedig Léna Morgen – nyújtottam kezet, amit ő megfogás helyett megcsókolt.

-          És mi a területed itt? – nevetett

-          Versenymérnök leszek, vagyis vagyok. Gulliaume segédje

-          Áááá, akkor te lennél az, aki Rockynak segít? – kérdezte

-          Ki az a Rocky? – lepődtem meg

-          Gulliaume beceneve Rocky – magyarázta – sokkal könnyebb a Rockyt kimondani.

-          Igaz – mosolyogtam – Igen, én lennék. Nem ilyenre számítottál igaz?

-          Hát, hogy bevalljam őszintén nem – nevetett fel – Sokkal jobbat kaptam

-          Ennek örülök – nevettem

-          Ha jól értettem a neved, akkor te német vagy? – kérdezte örömtől csillogó szemekkel

-          Igen, az vagyok – mosolyogtam

-          Én is – mosolygott

-          Igen tudom – kuncogtam

-          Oh, persze – csapott a homlokára, majd zavarba jött és piros lett – Mondd csak, melyik megyében élsz?

-          Hessenben – nevettem tovább

-          Ez hihetetlen – nevetett – Én is. Város?

-          Frankfurt am Main – mosolyogtam rá

-          Ennyire közel? – lepődött meg – Hogy lehet, hogy még nem találkoztunk?

-          Lehet, hogy már láttál, csak nem emlékszel rám – nevettem

-          Az lehetetlen, egy ilyen széplányt nem felejtenék el – bókolt – Van kedved lejönni a városba? Tudok egy helyet, ahol remek forró csokit árulnak

-          Persze – mosolyodtam el, majd ketten indultunk az ajtó felé

Amikor emlékem végére értem, a két anya szeme könnybe lábat. Ez volt az a pillanat, amikor megismertem Sebet. Sosem felejtem el azt a napot, életem legmeghatározóbb napja volt. A pillanat megszakadt, mindenkinek dolga lett. Én még vártam egy kicsit, hirtelen Tina jelent meg:

-          Nem dolgozhatsz ennyit – nézett rám

-          Jaj, ne, ne gyere te is ezzel – húztam el a szám

-          Nem akarok kifogásokat, mikor aludtál normálisan utoljára?

-          Hát őőőőő

-          Az igazat akarom hallani – szólt rám

-          Amikor utoljára beszéltem Sebastiannal

-          Te jó ég! – akadt ki Tina – Teljesen megértem a férjed, ez már nem állapot!

-          Ez az életem Tina – szóltam rá nyugodtan – Addig nem nyugszok, amíg az autó nem lesz jobb.

-          Megéri ez?

-          Meg kell, hogy érje, tudod miért? Azért, mert amikor látni fogom Seb arcát, hogy futamról futamra ott lesz a dobogó tetején, amikor látom az öröm szikráit a szemében, amikor hallom a hangját, ahogy boldog, igen ezért megéri.

-          Seb talán nem is sejti, hogy mennyire szereted.

-          Lehet, de meg kell tennem érte.

Tina megölelt. Tudtam, hogy átérzi az álláspontom, de valahol azzal nem ért egyet, hogy ennyit dolgozom. Tudtam, hogy ő is megtenné ezt Jesnsért. Tina kedveséhez igyekezet, amikor én is kiléptem. Épp szakadni kezdett az eső. Persze, esernyő nem volt nálam, elindultam. Ahogy mentem, Sebet láttam az egyik tv társaságnál. Rám nézett, a szemei, tele voltak aggódással és megbánással. Egy darabig néztük egymást, majd Tommi jött elém esernyővel, nem tudom honnan bukkant elő.

-  Beszélnünk kell – mondta komoly hangon…