92. rész

*Tina*
Reggel őrjítő hányingerre ébredtem, ami meglepett, ugyanis szedem a gyógyszert, ami terhesség idejére való. Nem kellett sokat várnom, hogy megérezzem, a vacsorám visszakívánkozik. Megpróbáltam kibontakozni Jens öleléséből, de ő szorosan tartott.
- Jens, engedj el! – könyörögtem neki, mire felriadt és elhúzta a karját. A fürdőbe rohantam és azonnal hányni kezdtem.
- Tina? – jött utánam párom rémülten.
- Jól vagyok! – intettem neki, hogy menjen vissza a nappaliba, majd a lábammal belöktem előtte az ajtót. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ideüljön és végig nézze, ahogy szenvedek. Nem szép látvány, ezt mindketten tudjuk. Nem szeretném, ha a végén megundorodna tőlem.
Megvártam, hogy teljesen megkönnyebbüljek, majd megmosakodtam, és megmostam a fogamat.
Egyúttal fel is öltöztem, így mentem vissza Jensonhoz.
- Hé, jól vagy? – kérdezte kicsit félénken.
- Most már igen – bólintottam. Felém nyújtotta karját, de az utolsó pillanatban meggondolta magát és visszaejtette az ölébe.
- Mi baj? – kérdeztem meglepetten.
- Én is ezt kérdem – motyogta. – Miért nem engedtél be?
- Minek Jens? Hogy nézd, ahogy kihányom magam? – kezdtem felhúzni saját magamat. A hormonváltozások miatt, sajnos elég hajlamos lettem rá.
- Például – vágta rá.
- Hogy aztán ezért bűnhődjek hátralévő életemben? Kösz, nem! – vetettem oda, majd visszasiettem a fürdőbe. A hasam iszonyatosan görcsölt, nem beszélve az újra rám törő hányingerről.
- Mi van? – jött utánam. Ezúttal nem hagyta, hogy becsapjam az ajtót.
- Nem.. hagyom, hogy… elhagyj, azért… mert… ilyen állapotban… látsz… - nyögtem a szavakat. Lerogytam a kád mellé és próbáltam nagy levegőket venni, hogy lehiggadjak.
- Sose hagynálak el ezért! – nézett rám értetlenül. – És másért sem! Szeretlek! – rogyott le mellém. – Tina..?
- Nagyon fáj – kezdtem zokogásba.
- Mi? – húzott magához.
- A hasam – suttogtam. Láttam a rémületet a szemében, majd gyorsan felpattant és a mobiljáért rohant. Szólt Mikenak, aki persze Johnt is értesítette. Pár percig tartott, míg felöltözve ideértek, addig Jens is magára öltött valami könnyedebb ruhát. 
A mély légzések hatására a fájdalom kicsit csillapodott, de nem múlt el, így én is kezdtem megijedni. Nem, az nem lehet, hogy elveszítsem a babámat!
- Be kell vinnünk a kórházba! – beszéltek a fiúk a fejem fölött.
- Nekünk a pályára kell mennünk!
- A barátnőm és a gyermekemet várja, nem hagyom magára! – akadékoskodott szerelmem.
- Majd én vigyázok rá – nyugtatgatta édesapja.
- De.. – kezdett újabb kifogásba Jens. Ideje volt közbe szólnom, különben sosem indulunk el.
- Johnnal megyek – jelentettem ki.
- Tina? – nézett rám szomorúan Jenson.
- Menj Mikeal és csináld a dolgod! Mi elleszünk – bizonygattam.
- Hívlak, akármi van! – tette hozzá édesapja is, majd kisiettünk a szobából és elindultunk a kórházba.
*Jenson*

Minden perc őrülten hosszúnak tűnt, amíg a pályára tartottunk. Még mindig nem hívott apa, nem tudok róluk semmit. Próbáltam hívni, de kinyomta a telefont.
- Ne aggódj! Jól lesznek – próbált nyugtatni Mike.
- Mindketten? – kérdeztem rémülten.
- Igen – bólintott, de láttam ebben már ő sem olyan biztos.
Istenem, könyörgöm, add, hogy jól legyenek! Mindketten! Ők számomra a legfontosabbak.
A percek továbbra is csiga lassan vánszorogtak, még a vezetés se tudott lenyugtatni, ami nagyon ritka.
- Még egyszer megpróbálom – vettem elő a készüléket, mikor beértünk a McLaren homeba.
- Nem – vette ki a kezemből Mike. – Ne zavard! Lehet, hogy éppen az orvos vizsgálja! Hidd el, hívni fog, ha tudnak valamit.
- De megőrülök, hogy én itt vagyok, ő meg ott – rogytam le az egyik székre.
- Szedd össze magad, hallod? – ült le mellém. – Mi lesz veled, ha ő Monacóban lesz, mert már nem ülhet majd repülőre? És utána, a picivel? Hónapokig nem tarthat majd veled – magyarázta.
- Tudom, de ez most más.. – suttogtam.
- Édesapád vele van! Már jó néhány gyereket felnevelt, és a felesége is megvan már nagyon régóta. Úgy gondolom, elbír Tinával – emlékeztetett.
- Tudom – motyogtam.
- Gyere, igyunk valamit! És próbálj fejben egyben maradni! Mindjárt edzés – emlékeztetett.
- Igen, igazad van – adtam meg magam. Persze az agyam még mindig szerelmemen járt.

Félórával később, már csak az utolsó simítások választottak el attól, hogy beüljek az autóba és elkezdjem az edzést. Apáék még mindig nem hívtak, így úgy döntöttem, mielőtt felveszem a baklavát, tárcsázok. Ez már Mike-nak se volt ellenére.
- Szia, Jens – hallottam meg apám hangját szerelmem telefonjában.
- Apa? Mi újság? Hogy vannak? Miért nem hívtatok?
- Jenson! Tina még most végez! Koncentrálj az edzésre! Indulunk! – zárta le a témát és rámnyomta a telefont.
- Mit mondott?
- Hogy Tina most végez – ismételtem apám szavait.
- Na, ez jó. Ha komoly lenne, bent tartanák.
- Nem feltétlenül – ráztam a fejem. – Ha elmegy a baba, nem minden esetben kell bent tartani…
- Jenson! Nem ment el a baba!
- Apámnak elég kedvtelen hangja volt…
- Jenson! Ne képzelődj! – szólt rám. A fejemre húzta a baklavát, majd a bukósisakot és az autó felé irányított. Kimentem a pályára, de csak úgy futottam a köröket. Nem igazán érdekelt hanyadik vagyok. Most csak is Tina és a pici számítanak.
- Jenson, szedd össze magad! – szólt Dave a fülemre. Nem válaszoltam. Mentem még pár gyors kört és levezetőket. Az eredményjelzőre pillantottam. Nem voltam túl fényes, de szerencsére olyan mélyre sem estem. – Boksz! – utasított mérnököm. Visszahajtottam, a fiúk besegítették a kocsit. – Nézz balra! – kért Dave. Oldalra néztem és megpillantottam Tinát a szerelők mellett. A tévét nézte, majd rám szegezte pillantását. Küldött egy biztató mosolyt, de csak kicsit segített a megnyugvásomba.  Visszaküldtek a pályára. Próbáltam javítani a utolsó köreimmel, de így is csak az ötödik helyen végeztem.
Tudtam, hogy a csapat nem örül neki, de engem nem érdekelt. Tinával akartam lenni!
Visszahajtottam a bokszba, kiszálltam a kocsiból. Párom karba font kézzel állt meg mellettem.
- Martin ki fog nyírni – csóválta a fejét mosolyogva. Megrántottam a vállam és elkezdtem megszabadulni a bukósisaktól.
- Hogy vagy? Mit mondott a doki?
- Minden rendben – nyugtatott meg. – Csak kicsit sok volt a stressz mostanában, és így is figyelmeztetett a szervezetem – magyarázta.
- De ugye a baba is jól van?
- Igen, szerencsére – bólintott. – Viszont.. – pillantott a hasára.
- Viszont? - húztam le a baklvát is a fejemről.
- Még egy ilyen és… nem biztos, hogy túléli… - suttogta.
- Én se – ráztam a fejem. – Nem tudom miért haragszol rám – simogattam az arcát. – De én tényleg nagyon szeretlek!
- Nem haragszom, te kis buta – nézett rám meglepetten. – Miért haragudnék?
- Hát csak, mert… - kezdtem bele, de a sajtósom elráncigált az interjúkhoz. – Utána folytatjuk! – szóltam vissza barátnőmnek, majd az első riporter elé álltam.

*Tina*

Jenson az interjúk közbe akciózott egy kicsit. Tudom, hogy haragszik Lénáékra, mert úgy érzi elárultak engem, őt mindannyiunkat, de azért durva volt tőle, hogy elmondta a televíziónak az esküvőket és, hogy már nem tartozom a Red Bullhoz. Ennek még tuti lesz visszhangja.
Martin se örült neki túlzottan, mert szerinte ezzel csak tovább hergeljük a Red Bullt, és akkor az FIA-hoz mennek, de én bíztam bennük. Lénában, Sebben, Rockyban, Timben, Adrianben… - tudtam, mindannak ellenére, hogy ők nem hittek nekem, én hiszek bennük, hogy ők képesek lesznek megállítani Christiant. Senkinek sem jó a cirkusz és a botrány. Kivéve talán Webbernek és Ciaronnak… ők elég boldogok mostanság… Elkezdtem gondolkodni, ám megérkezett Jenson, és az öltözőjébe hívott, hogy folytassuk a beszélgetésünket.
- Szóval, miből vontad le, hogy én haragszok rád? – ültem le az ágyra.
- Hát először az az izé, hogy nem engedsz be a fürdőbe, mert elhagylak.. aztán meg azonnal rávágtad, hogy apámmal akarsz menni. És olyan ridegnek tűntél és… - rogyott le mellém.
- Istenem! Ne haragudj Szívem, nem tudtam, hogy ennyire félreérted! – másztam az ölébe. – Én csak.. ezek miatta  hormonváltozások miatt mindenfélét gondolok, és ezért mondtam reggel, hogy nem akarom, hogy hányni láss, mert a végén megundorodsz tőlem… - magyaráztam.
- De nem undorodok- rázta a fejét.
- Tudom – bújtam hozzá. – Ne haragudj!
- És a kórházas? – simogatta a hátam.
- Nem akartam rideg lenni – magyaráztam. – Nem vettem észre, hogy úgy tűnik. Egyszerűen csak fájt a hasam, és minél előbb véget akartam vetni a beszélgetéseteknek, hogy elinduljon velem valaki a kórházba. És az volt a legésszerűbb, ha apukáddal megyek – pusziltam meg.
- Nekem nem – durcáskodott.
- Látod, hogy az edzés felére értünk vissza… te ezt nem teheted meg! – emlékeztettem.
- Jó, de olyan rossz. Végtére is én vagyok a barátod – motyogta.
- Igen, valami olyasmim vagy – bólogattam helyeslően, majd érzékien az ajkaira tapadtam. Ma még nem is kaptam tőle csókot, így borzasztóan hiányzott. 
Sikerült elnyújtanunk a dolgot, így a csókból egy rögtönzött kis szeretkezés lett.
- Egyébként… láttam a Lénás esetet – simogattam csupasz mellkasát.
- Ne haragudj – sóhajtott.
- Nem haragszom – pusziltam meg. – Tudom, hogy értem csináltad – mosolyogtam rá, mire lehelt egy apró csókot az ajkaimra. – De arra kérlek, hogy többet ne csináld! Nem akarok több botrányt!
- Rendben – bólintott. – Ígérem, jó leszek – mosolygott, majd fölém hajolt, és újra megcsókolt.
Ekkor nyitották ránk az ajtót….