*Tina*
Felipéék egészen sokáig maradtak, a csöppség még aludt is egy sort édesanyja ölében, mielőtt úgy döntöttek ideje hazamenni. Beraktam az edényeket a mosogatógépbe, majd felmentem párom után az emeletre. Bebújtam mellé az ágyba, szorosan összebújtunk és csak néztük egymást.
- Jens – szólítottam meg.
- Mondjad Kicsim – mosolygott.
- Szerinted jó anya leszek? – ma, ahogy láttam Feliphinot Rafaelaval, igazán megéreztem, hogy ez hatalmas felelősség. Nem szeretném elrontani.
- Az én kisfiamnak lesz a legjobb anyukája – simogatta az arcom.
- És, ha kislány lesz? – kuncogtam.
- Akkor már előre készülök az apai szigor kialakításával, ugyanis biztos, hogy tapadni fognak rá a pasik – felnevettem.
- Ha fiú lesz, akkor majd megtanítjuk, hogy nem szabad összetörni a lányok szívét – figyelmeztettem.
- Rendben – bólintott, majd közelebb hajolt, hogy megízlelje ajkaimat.
- Te kis szex éhes – kuncogtam, mikor keze besiklott a felsőm alá.
- Pedig én nem is vagyok terhes – röhögött.
- Még szerencse – nevettem fel én is. Magamhoz húztam egy újabb csókra. Ami pedig azt követte… nos, azt hiszem tőlünk már megszokott.
Másnap reggel hiába tapogattam magam mellett az ágyat, az üres volt. Szemeim azonnal kipattantak és fülelni kezdtem minden apró zaj után. Semmi. Berobogtam a fürdőszobába, de páromat ott sem találtam. Hova a fenébe ment?
Lementem a konyhába, ahol egy levél várt az asztalon.
Mike-al vagyok. Sietek haza! Csók: Jens
Remek, szóval enyém az egész délelőtt. Visszaballagtam a fürdőszobába és tele engedtem a fürdőkádat. Ideje egy kicsit lazítani. Jens szobájáról minden elmondható, leszámítva, hogy tele van könyvekkel. Érdekes módon a nappaliba alig egy-két könyv leledzik, az összes többit a nappaliban tartja. Innen választottam egyet találomra, amit magammal vittem a fürdőbe. Persze beletrafáltam, a forma 1 jelenlegi szabálykönyve volt. Mindegy, legalább kiokosítom magam, hiszen elég rossz érzés, mikor a szeretteid beszélnek melletted és neked fogalmad sincs, hogy miről.
Nem tudom hány oldalig jutottam, mikor mozgolódást hallottam lentről.
- Kicsim itthon vagy? – kiabált Jens a földszintről.
- Fürdök – kiabáltam vissza. Vártam, hogy utánam jöjjön, ahogy azt általában tenni szokta, de nem jött. Sőt, még az emeletre se hallottam feljönni. De akkor mégis miért érdekelte, hogy itthon vagyok-e?
Kiszálltam a kádból és összeszedtem magam. Amint magamra öltöttem az utolsó ruhadarabot is, lementem a földszintre. Bekukkantottam a konyhába, de sehol senki nem volt. Elindultam a nappali irányába. Megpillantottam Jenst, és az ágyon egy hatalmas plüssmackót.
- Mi ez a nagy monstrum? – nevettem.
- Mike-al vettük – vont vállat. – Aranyos nem?
- De, persze. Bár lehetne, hogy külön ágyat kell venni neki – nevettem tovább.
- Most miért? Szerintem a babánk örülni fog – mosolygott büszkén.
- Ühhüm, biztosan – bólogattam. Nyomtam egy apró csókot a szájára.
- Egyébként Mike azt kérdezte lehet-e a keresztapa – hadarta el gyorsan a kérdést. Tudhatta, hogy nem igazán fog tetszeni.
- Én Sebékre gondoltam – suttogtam.
- Sejtettem – harapta be az alsó ajkát.
- Majd… visszatérünk rá, oké? – kérdeztem.
- Rendben – bólintott.
A napok gyorsan teltek. Jensonnal nem hoztuk fel többet a keresztszülő témát, úgy döntöttünk jegeljük kicsit. Lénáék még egyébként sem tudnak a dologról semmit.
A következő versenyhelyszínünk Monza volt. Már szerdán Olaszországba utaztunk. Ezúttal John is eljött, egyenesen Angliából.
- Sziasztok – ölelt meg minket boldogan.
- Szia – köszöntöttem két puszival.
- Hogy érzitek magatok, most, hogy lassan a szülőség mezejére léptek? – mosolygott büszkén.
- Apa, ezt még nem tudják, légy szíves halkabban – kérlelte Jenson.
- Bocsánat, csak boldog vagyok – mosolygott.
- Mi is – bólintott Jens.
- Simone teljesen pörög amióta beavattátok. Már gyűjti az aranyosabbnál aranyosabb holmikat – újságolta a nagypapa jelölt.
- Akkor azt hiszem, nem nagyon kell majd vásárolnunk – nevetettem. – Ha az én anyukám is besegít, akkor nem fogunk férni a babaholmiktól.
- Ilyenek ezek a nagymamák – csatlakozott hozzánk Mike is.
- Te már csak tudod – veregette hátba Jenson.
Elfoglaltuk a szobánkat, ahonnan nem igazán akaróztunk kimenni a nap hátralevő részében.
Csütörtök reggel a pályán találkoztunk újra Lénáékkal.
- Mi újság? – mosolygott.
- Nem sok minden –füllentettem. Úgy gondoltam ez egy olyan dolog, amit nem lehet csak úgy elmondani. Ki kell várni a megfelelő alkalmat.
- Jobban vagy már?
- Igen, már sokkal jobban – vigyorogtam rá. – Elmúltak a panaszok – a gyógyszer miatt, amit a terhességemre írt fel a nőgyógyász.
- Na, hála Istennek – ölelt meg. – Örülök, hogy jobban vagy.
- Én is – jelent meg Sebastian. Adott egy puszit, majd feleségéhez fordult. – Pályabejárás, neked meg megbeszélés – intett neki.
Elmentek pályabejárásra, ők is. Jenson már fél órával ezelőtt elment. Monza a forma 1 jelenlegi szezonjának leggyorsabb pályája, mellesleg nem is olyan rövid, így kell idő, ahhoz, hogy körbejárják. Elővettem a fényképezőmet és addig találomra lőttem pár képet a tájról, a boxutcáról, a sétáló emberekről.
- Még jó, hogy nem olyan megerőltető a munkád – kuncogott Felipe mögöttem.
- Szia – pusziltam meg. – Igen, ezt csinálhatom akármikor – mosolyogtam.
- Mondjuk, majd megnézlek pár hónap múlva – kuncogott.
- Ezzel arra célzol, hogy kövér leszek? – tetettem felháborodást.
- Nem, inkább arra, hogy nagy pocakkal nehéz dolgozni – kuncogott.
- Igen, ez biztos – mosolyogtam. – De még van időm.
- Nekem viszont nincs – pillantott az órájára. – Bocsáss meg, de mennem kell…
- Pályabejárás, tudom – mosolyogtam.
- Majd beszélünk – puszilt meg. – Vigyázz magadra! Vagyis magatokra – kacsintott.
- Szia – intettem. Újabb képeket lőttem, több százat talán. Képes voltam felhőket is lefotózni, ha beléjük láttam valamilyen mintát. Egészen addig kattingattam, míg egy erős kar fonódott a derekam köré.
- Látom, dolgozik a Kisasszony – csókolt a nyakamba.
- Nekem is kell csinálnom valamit – rántottam meg a vállam. – Végeztél?
- Még nem teljesen. De a pályát bejártuk – puszilt meg.
- Interjú?
- Igen, de rövid, ne aggódj – mosolygott.
- Oké, de nem eszünk előtte – kérleltem.
- De, még úgyis van időm – letettem a gépet a home asztalára, majd közelebb húztam magamhoz Jensont, egy csókra.
- Picurka, hogy van? – suttogta a fülembe.
- Éhes.
- Mint az anyja – kuncogott, majd magával húzott ebédelni.
Mikor Jenson ebéd után elsietett az interjúkra, eszembe jutott, hogy nincs nálam a fényképezőm. Visszasiettem a homeba, ott hevert az asztalon, de be volt kapcsolva.
- Úgy emlékszem kikapcsoltam – motyogtam.
- Micsoda? – kérdezte Mike.
- Semmi, csak itt felejtettem a gépem és azért jöttem. De úgy emlékeztem, hogy ki van kapcsolva – magyaráztam. Mindegy, lehet Jens mellett elfelejtettem – vontam vállat, majd drága edzőnkkel tartottam a McLaren boxa felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése