88. rész

*Tina*

Délután visszamentem a Red Bull bokszába. Nem bírtam tovább várni, el akartam mondani Lénáéknak a hírt. A kantinban találtam rá, Carennel beszélgetett.
Leültem mellé az egyik bárszékre és próbáltam mosolyommal sugallni, boldog vagyok.
- Sziasztok – köszöntem. – Léna, majd beszélni szeretnék veletek.
- Rendben – bólintott. – Ha Seb végez, akkor beszélhetünk. De ugye semmi komoly? – kérdezte.
- Nem – ráztam a fejem mosolyogva. – ne ijedj meg – nyugtatgattam. Beszélgetni kezdtünk a hétvégéről, hogy mit várunk tőle, és persze, hogy lesz-e eső. Léna szerint nem mondanak esőt, így mindenki reménykedve készül a futamra.
Beszélgetésünket Tim törte meg, mikor közölte Lénával rendkívüli megbeszélést hívott össze a főnök és ezúttal nekem is mennem kell. Léna elsietett előkeríteni Sebastiant és Brittát, én pedig Timmel mentem a terembe.
Ahogy beléptünk, minden szem rám szegeződött. Le akartam ülni, de Christian közbeszólt.
- Tina, gyere ide! – ripakodott rám. Jézus Uram Isten! Mit követtem el?
- Igen? – kérdeztem félve.
- Hogy tehetted ezt Tina? Bíztam benned! Engedtem, hogy a csapatunknál dolgozz a családtagjaiddal, erre te arcátlanul kihasználtál minket a hülye barátod érdekében?!! – egyre kevésbé értettem, mire céloz, de nagyon dühített, hogy így beszél velem. Az pedig még inkább, hogy Jensont is csúnya szóval illeti.
- Mit tettem? – tártam szét karjaimat értetlenül.
- Hogy mit tettél? Még van képed megkérdezni? – ordibált velem. – Kiadtál minket! Gondolhattam volna, hogy egy fotósban ne bízzak! – tényleg nem tudtam elképzelni, mi baja lehet. Egyre csak mondta a magáét, miközben engem és a McLaren csapatot ócsárolt.
- Mégis mi folyik itt? – rohant hozzánk Léna.
- Áh, végre – szólt idegesen Christian. – Te is benne vagy? – támadt unokahúgomra.
- Mégis miben? – nézett rá Léna meglepődve. Legalább nem csak én nm értem, hogy mi folyik itt…
- Abban, hogy kiadjátok a csapatot a McLarennek! Furcsán jók lettek – gúnyolódott Horner.
- Hogy mi van? – döbbent le Léna. – Ezt meg honnan veszed?
- Most kaptam egy fülest, hogy értékes képek vannak a birtokaiban – mutatott rám. Hogy mi van??? Milyen képek? Az a bajuk, hogy lemertem fotózni a pályát? De hiszen azt, akárki lefényképezheti. Egyébként sem mutattam meg, még Jensonnek se! – szép kis csel. Bejutunk, aztán meg kiadjuk a csapatot – torzult gúnyos grimaszba arca. Én most már tényleg nem értem mi folyik itt! Ez biztosan csak egy rossz álom, hiszen nem tettem semmi!
- Agyadra ment a nap? – kérdezte Léna idegesen.
- Én nem adtam ki senkit! – találtam meg végre a hangomat. – Még a feltételezés is sértő!
- Oké, akkor mutasd meg a fényképezőgépedet! – utasított.
- Rendben – vágtam rá.
Az asztalhoz rohantam, amin a gépem pihent. Bekapcsoltam, majd átnyújtottam Christiannak.
Hozzákötötte a géphez, majd képeim lassan a kivetítőn tűntek fel. Rajta volt minden. A mai képek a pályáról, a srácok, ahogy ökörködtünk, Jenson és én Monacóban… Mikor a vetítésnek véget kellett volna érnie újabb képek jelentek meg a kivetítőn. Képek, melyeket még sosem láttam. És azt se igazán tudom, hogy mi lehet rajtuk. Csak az autó vonalát sikerült kivennem belőle.
Persze Christian nem hitte el. Az ügy menthetetlen volt. Nem tudom ki fotózta azokat a képeket, de tökéletesen tudta mit csinál. Akárhogy hajtogattam az igazamat, nem érdekelt senkit. Léna persze megpróbált megvédeni, de Christian nagyon durván leordította.
Végül megtörtént… Christian közölte, soha többet nem jöhetek a Red Bull home és boksz közelébe.
Úgy döntöttem nem fogok megalázkodni. Emelt fővel távoztam a megbeszéléséről és a Red Bull életéből.
Már a home előtt jártam, mikor Léna hangját hallottam.
- Várj – kiabált utánam.
- Hagyj, mert kirúgnak – néztem rá szomorúan. Nem hiszem el, hogy ez történt. Ennek a napnak gyönyörűek kellett volna lennie, nem pedig borzalmasnak! Engem még sosem aláztak meg ennyire.
Nem fognak – rázta a fejét. – Nem tudom, mik azok a képek… - motyogta. – Ugye nem? – kérdezet félve. Na, ez már sok! Az egy dolog, hogy Christian azt gondol rólam, amit. Dehogy a saját unokatestvérem is árulással vádoljon! Nem, ezt nem bírom elviselni!
- Hát, te sem hiszel nekem? – förmedtem rá. – Senki sem hisz nekem! Hagyj békén! – kiáltottam rá.  – Menj a kis világodba és hagyj minket élni! Én nem vagyok kém! – eredtek meg az első könnyeim. - Érted?? – kiáltottam, majd elrohantam egy olyan helyre, ahol végre nem én vagyok a fekete bárány. Ahol nem teszi valaki szánt szándékkal tönkre az életem. Berohantam a McLaren homejába, és Jensont kezdtem keresni a tekintetemmel, ami elég nehéz volt, tekintve, hogy semmit sem láttam a sok könnytől. Annyira rohantam, hogy elejtettem a gépemet. Megdermedve álltam fölötte. Ezer gondolat cikázott a fejemben, végül ahelyett, hogy felvettem volna, inkább csak rátapostam egy hatalmasat, majd neki rúgtam a falnak.
- Az egész a te hibád! – kiáltottam, majd összerogytam a folyosó közepén.


*Jenson*

Éppen a mérnökömmel beszélgettünk a hétvégi stratégiáról, mikor megjelent édesapám.
- Jens, gyere gyorsan! Baj van! – lihegte, tehát futott.
- Mi történt? – néztem rá rémülten.
- Tina.. – nyögte.  Meg se vártam a folytatást elindultam a folyosón, apámmal a nyomomban.
- Hol van? – szóltam hátra. 
- Az öltöződ előtt úgy öt méterrel – tájolta be apa, nagyjából. Még gyorsabban szedtem a lábam, míg meg nem pillantottam szerelmemet. Mike ugyan nagy részben eltakarta, de így jól láttam, hogy Tina összegörnyedve ül a fal mellett és egyre csak zokog.
- Kicsim – guggoltam mellé, miközben Mike-ot arrébb toltam. – Mi a baj? – vettem észre magam mellett a széttört fényképezőgépét. – Mi történt? – vettem fel a földről.
- Soha többet nem akarom látni ezt a sz*rt – kapta ki kezemből legféltettebb kincsének maradványát, majd teljes erejéből a szemben lévő falhoz vágta.
- Hé-hé-hé! – fogtam le a kezét, majd magamhoz húztam. – Mi történt, hm? – kezdtem el ringatni kicsit a karjaim között. Nem érdekelt, hogy a folyosó közepén ülünk, csak az számított, hogy ő/ők jól legyenek.
- Valaki tönkretett – zokogta a vállamba.
- Ezt, hogy érted? – nyomtam egy apró puszit a hajára.
- El akartam mondani Lénáéknak, hogy…. tudod… - nézett rám. – Erre rendkívüli ülést hívtak össze, ahova nekem is mennem kellet, és Christian lehordott a sárga földig, hogy ő megbízott bennem és munkát adott, erre én csak kiadtam őket nektek – magyarázta.
- Mi van? – kérdeztük mindannyian egyszerre.
- Valaki adott neki egy fülest, hogy én arra használom a munkám, hogy kémkedjek nektek – magyarázta. Még mindig remegett az idegességtől és a sírástól. – Megmutattam a gépem, de a képek ott voltak – tört ki újra belőle a zokogás. – Jens én esküszöm, nem tudom, hogy kerültek oda azok a képek, hiszen te is tudod!
- Persze Kicsim, tudom – pusziltam meg.
- Azt mondta Christian, hogy… hogy túl feltűnő, hogy ilyen jók vagytok – rázta a fejét hitetlenül.
- Köszönjük a bizalmat – grimaszolt Dave.
- Szóljatok Martinnak, hogy beszélni akarok vele – kértem őket. Bólintottak, de csak Dave sietett el. Karjaimba kaptam barátnőmet, miközben Mike kinyitotta az öltözőm ajtaját.
Apára néztem, hogy ne haragudjon, de most nem szeretném, hogy bejöjjön. Bólintott, majd elmentek Mikeal.
Berúgtam magam mögött az ajtót, majd leültettem Tinát az ágyra. A könnyek egyre lassabban folytak végig az arcán, de még mindig remegett.
- Nyugodj meg – simogattam az arcát, de ő csak tiltakozóan megrázta a fejét. - Kicsim, rosszul leszel – folytattam. – És a baba is! – ez hatásos volt. Rám kapta a tekintetét, majd magához ölelt.
- Nem csináltam semmit – suttogta.
- Tudom – simogattam a hátát.
- Lénáék nem hiszik el – megértettem miért van ennyire készen. A dolog önmagában is szörnyűség, de az, hogy a rokonai sem hisznek neki, tudom, hogy egy hatalmas tőrt jelent számára, a szívébe.  
- Akkor Lénáék hülyék! – vetettem oda. Komolyan is gondoltam. Most aztán megmutatták milyenek… a munka mindenekelőtt… Remek elv, mondhatom! Lehet, hogy a csapatuk sikeres, de ők nem többek, mint önző barmok! – bosszankodtam magamban, miközben Tinát próbáltam lenyugtatni. Eldőltünk az ágyon, magamhoz szorítottam és simítottam a hátát nyugtatásképpen.

*Tina*

Jens nyugtatása olyan jól sikerült, hogy elaludtam. Mikor felébredtem már egyedül voltam, de volt rajtam egy takaró, amit biztos, hogy Jens terített rám.
Próbáltam keresni valami üzenetet, ami a hollétére utal, de nem találtam semmit. Visszavettem a cipőmet, majd elindultam a folyosón.
- Szia, Tina – hallottam meg egy ismerős hangot.
- Szia, John – néztem rá. Bár már valamivel nyugodtabb voltam, a mosolyt még így is erőltetnem kellett az arcomra.
- Hogy érzed magad? – ölelt meg.
- Hogy lehet, azok után, hogy megaláztak és mindenki egy mocskos árulónak tart, - kérdeztem egykedvűen.
- Nem mindenki – emlékeztetett a ő és fia támogatására.
- De az unokahúgom és a férje igen – motyogtam. Még mindig nem hiszem el, hogy Léna azt feltételezi, elárultam őket. Sosem lennék képes ilyesmire!
- Ez az ő problémájuk! – mosolygott rám.
- Jenson? – tereltem el a témát.
- Martinnal beszél – bólintott. – És a pici?
- Kicsit imbolyog a gyomra, ahogy az enyém, is, de megvan, köszönöm – engedtem el egy halvány mosolyt.
- Enned kellene valamit - vetette fel az ötletet.
- Egy falat se menne le a torkomon –ráztam a fejem.
- Tina – kérlelt, de nemet intettem a fejemmel.
- Kicsim, te már fent? – szaladt oda hozzánk Jens.
- Ühhüm – bólintottam, majd hozzábújtam.
- Tina, szeretném tőled is hallani a történetet – jelent meg Martin is – Tudom, hogy nehezedre esik, de…
- Tudom. Fontos – bólintottam. Felsóhajtottam, majd részletesen beavattam a történtekbe.