90. rész

Ne haragudjatok a kimaradásért, csak bioszvizsgám volt ma, és arra tanultam az elmúlt hetekben. Viszont, már túl vagyok, és egy extra hosszú résszel jöttem hozzátok! :) Remélem megbocsájtotok. ;)

*Tina*

- És mik voltak a képeken? – kérdezte Martin.
- Nem tudom – vontam vállat. – Nem tudom pontosan, nem értek hozzá – fintorogtam.
- Értem – bólintott.
- Nézd, én tudom, hogy nehéz elhinni, de esküszöm, hogy nem én voltam - kezdtem ismét magyarázkodásba, habár Martin állítólag hisz nekem és mindenben támogat.
- Elhiszem – bólintott. – Köszönöm, hogy ilyen készségesen elmondtad - pillantott rám gondterhelten, majd a papírjaira nézett. Lefogadom, azon gondolkodott mit is tegyen most. – Ígérem, kiderítjük ki volt – nézett újra felénk.
- Igen – bólogatott Jens is, miközben megszorította a kezem.
- Köszönöm, de nem várom el, hogy ezen fáradozzatok miattam – ráztam a fejem.
- Tina, te már a csapatunk része vagy, és mi nem hagyhatjuk, hogy a csapattagjainkat bántsák – magyarázta kedvesem.
- És azt sem hagyhatjuk, hogy megpróbáljanak minket bemocskolni – tette hozzá a főnök.
- Köszönöm – hálálkodtam tovább, miközben Jens magához húzott. Korogni kezdett a gyomrom. Úgy megijedtem, hogy hirtelen odakaptam a kezem.
- Menjünk enni! – fogta meg Jenson a kezemet.
- Nem – ellenkeztem. – Nem tudok enni – fintorogtam.
- Tina! – szólt rám kicsit erélyesen. – Te is tudod, hogy ezt nem csinálhatod!
- Jenson, ha nem tud enni, ne erőltesd! – szólt rá lágyan a főnöke. Elpirultam. Szegény Martin mit gondolhat most magában, látva a kis civakodásunkat. Bár, azt hiszem Jens állandó kanossága után, ezt már könnyedebben kezeli.
- Martin ezt te nem érted – kezdett bele Jenson. Összenéztünk. Bár megbeszéltük, hogy titok marad, azok után, ahogy most Martin bánt velem, megérdemli, hogy tudjon róla. Ezt jeleztem Jensnek is, aki folytatta mondandóját. – Tina hajlamos néha elfelejteni, hogy már nem csak egy ember helyett eszik -. Martin emésztgette kicsit a hallottakat, majd mikor leesett neki, ránk kapta a tekintetét.
- Terhes vagy? – kérdezte meglepetten.
- Igen – bújtam páromhoz boldogan. Az egyetlen örömeim.
- Gratulálok! – ölelt meg minket boldogan. – Jaj, Istenem! Egy igazi McLaren baba – örömködött. – És mit lehet tudni róla? Fiú? Lány? Hány hetes?
- Alig egy hónapos – motyogtam, mire Jenson elmosolyodott és nyomott egy puszit az arcomra. – És még nem tudjuk a nemét – folytattam.
- Gratulálok – mosolygott. – Legalább egy kis jó hírt is hallok, erre a napra. – őszintén örült, ami engem is boldoggá tett. Már amennyire lehetett… Újabbat kordúlt a gyomrom, és ezúttal már Martin is a büfé felé tessékelt.
Nagy nehezen elkezdtem leküzdeni pár falatot a torkomon, majd a végére egészen belejöttem és elpusztítottam az egész szendvicsemet.
- Most már hazamehetünk? – töröltem meg a számat.
- Szólok apának – bólintott párom. Nyomott egy apró csókot ajkaimra, majd elment megkeresni édesapját. Pillanatokon belül visszatértek, összeszedelőzködtünk és elindultunk a hotelbe.

Nagyon fáradt voltam, a mai nap borzalmas volt és leszívta minden energiámat, így nem vágytam másra csak egy forró fürdőre és egy kiadós alvásra.
- Csatlakozol? – kérdeztem Jensont. Bár most azon ritka alkalmak egyike volt, mikor semmi kedvem nem volt a szexhez, értékelni tudnék egy kis összebújós, pihengetős estét.
Bólintott egy aprót, majd felállt és a fürdőszobába siettünk. Megtöltöttük a fürdőkádat, megszabadultunk a ruháinktól, majd elmerültünk a habokba. Jens mellkasára hajtottam a fejem, behunytam a szemem és csak hallgattam egyenletes szívdobogását.
A hajamat kezdte simogatni egyik kezével, míg a másikat a hasamra tette.
- Szeretlek – suttogtam.
- Én is szeretlek. Mindkettőtöket – puszilta meg fejem búbját.
- Te vagy az egyetlen – motyogtam.
- Ne beszélj butaságokat! Sokan szeretnek! És ne törődj azzal, hogy mi volt ma! Felejtsd el a Red Bullt!
- Tudom, hogy ez a helyes – húztam el a szám. – De nehéz
- Elhiszem – puszilt meg újra. – De én itt vagyok, és mindig számíthatsz rám.
- Köszönöm – csókoltam meg a mellkasát. Még ücsörögtünk így egy darabig, végül olyan fáradt voltam, hogy még a kádban, a meleg víz és párom ölelő karjai hatására, elnyomott az álom. Felriadtam ugyan, mikor Jenson kiszállt, de csak gyorsan megtörölköztem, magamra kaptam a pizsim és már folytattam is az alvást, ezúttal azonban már az ágyban.

Reggel Mike ébresztett minket. Elrabolta páromat egy kis edzésre. Nem tudtam visszaaludni, felöltöztem, majd bátorkodtam lemenni, reggelizni. Semmi kedvem nem volt, még a végén összefutok egy Red Bullossal, de szerencsére nem így lett. Azonnal a McLaren felé indultam és gyorsan beültem közéjük. Örömmel fogadtak, úgy kezeltek, mintha csak Jens ült volna le melléjük, nem is a barátnője.

*Jenson*

Ma várt ránk két szabadedzés és egy tárgyalás a főnökök között. Tudtam, hogy Martin tiszta ideg, és Tinán is láttam, hogy még mindig kivan a történtek miatt. Próbáltam megkönnyíteni a helyzetét. Amint kiértünk a pályára, a McLaren részlegre siettünk, a srácok lelkére kötöttem, ha nem tudok majd mellette lenni, akkor is figyeljenek oda rá, és ami a legfőbb, minden erőmmel megpróbáltam távol maradni a Red Bullosoktól.
Persze, ha Tina úgy dönt, látni akarja családját, nem akadályozom meg. Szereti őket, akármi is történt. Bár, egyelőre nem úgy tűnik, mint, aki megbocsájtana.

- Vigyázz magadra! – puszilta meg a bukósisakom, mielőtt beültem az autóba.
- Te is! – öleltem magamhoz. Az első edzés vette kezdetét. Már csak másfél óránk volt a két főnök megbeszéléséig. És a helyzetünkön nem javított az sem, hogy Lewissal elbitoroltuk az első két helyet, Sebastian pedig csak a harmadik lett. Egy részem örült, végtére mégis csak azt jelenti, hogy jók vagyunk, másrészt a Red Bull azt hiszi, azért vagyunk jók, mert adatokat loptunk tőlük. Persze.. nehéz elhinni, hogy egyszerűen más is képes, jó autók megalkotására.
Oké, tudom, most elég gonosznak hangzok. De alapvetően nincs bajom a Red Bull csapattal, sőt Markot és Sebastiant is kedvelem. Vagy legalábbis kedveltem, egészen addig, míg meg nem vádolták és le nem járatták a barátnőmet. Ha megtudom ki tette, az biztos, hogy nagyon csúnyán meg fogja bánni. Nehezen lehet kihozni a sodromból, de az illetőnek sikerült. 
- Ügyes voltál! – ölelt magához kedvesem, mikor visszatértem a boxba.
- Köszönöm – csókoltam meg. – De a neheze még hátravan – sóhajtottam.
- Muszáj menned? – bújt hozzám.
- Nem, de szeretnék – jelentettem ki. – Csak előbb interjúk – fintorogtam.
- Jó – sóhajtott ő is. Tudtam, hogy nem örül, amiért az ügy még nem zárult le, de egyszerűen a csapatunk nem hagyhatja ezt szó nélkül.
Elsiettem az interjúkra. Éppen az egyik olasz televízió stábjának kérdésére válaszoltam, mikor megpillantottam Sebastiant. Csak a szemem sarkából néztem rá, de ez is elég volt ahhoz, hogy szívem maró gúnnyal legyen tele.
Rám nézett, várta mit lépek, miközben Brittával megállt a német RTL stábja előtt. Olyat tettem, amelyről pont az utóbbi években sikerült leszoknom. Megfontolás nélkül cselekedtem, elálltam az útját. Ha már máshogy nem bánthatom, legalább egy kicsit szívjon, azért, amit Tinával tettek.
Meglepődött és hátrált egy lépést, majd megpróbált mellettem befurakodni, de nem igazán sikerült neki.  Láttam, hogy kezdi bosszantani a dolog, így egy elégedett mosollyal az arcomon válaszoltam az utolsó kérdésre, majd elsiettem a megbeszélésre.
Martin épp akkor ért be a terembe. Már csak a Red Bullosok hiányoztak.
Mivel kijelentettük, hogy a vádak után nem vagyunk hajlandóak betenni hozzájuk a lábunkat, és ők se nagyon díjazták volna, így ők jönnek a McLaren homejába, először és utoljára.

Mike éppen elsétált a terem előtt, oldalán Tinával. Amint meglátták a nyitott ajtót, drága edzőm bekukkantott.
- Sok sikert! – kívánta nekünk. Habár ez nem siker kérdése. Igazunk van, a Red Bullon múlik, hogy ezt elhiszi-e vagy sem.
- Köszi – küldtem felé egy halvány mosolyt. – Vigyázz rá! – biccentettem Tina felé, aki erre megforgatta szemeit. Elmosolyodtam. Hihetetlen, hogy alig pár hónapja ismertem meg, mégis sikerült úgy beleszeretnem, hogy nem csak, hogy összeköltöztünk, de már gyerekünk is lesz. Ha végig gondolom, nem biztos, hogy ezt bármelyik ezelőtti barátnőmmel el tudtam volna képzelni, főleg nem ennyi idő után. De tudom, hogy nála jobb anyát el se képzelhetnék a fiamnak. Már, ha fiú lesz..
Értetlenül nézte merengésemet, mire eltátogtam neki, egy szeretleket. Halványan elmosolyodott, majd visszatátogott egy „én is”-t. Ekkor érkezett meg Christian és hű csatlósa, Adrian.
Az RB vezetője úgy pillantott barátnőmre, akár egy szakadt szajhára, majd belépett az irodába és becsapta az ajtót barátaim orra előtt.
Oké, még egy ilyen és…
- Miért akartál megbeszélést Martin? – támadt azonnal főnökömnek. – Úgy gondolom nincs mit megbeszélnünk.
- Tényleg? Szerintem lenne – szólalt fel Martin.
- Azok után, hogy beépítettél közénk egy kémet, aki bevallom ördögien megvezetett minket, nincs jogod tőlünk semmit se kérni! – cirkuszolt.
- A maga csapatának meg nincs joga bemocskolni a barátnőm nevét! – háborodtam fel én is.
- A barátnőd mocskolta be a mi csapatunkat! – csapott dühében az asztalra.
- Tina, nem csinált semmit! És mi sem! Ha ludast keresel, a saját házad táján kutakodj! – szólalt fel ismét Martin.
- A csapatom miért segítene nektek? – kérdezte értetlenül.
- Segíteni? Christian, sosem láttuk a képeket, amiről szó van – magyarázta főnököm.
- Hát persze… ezeket nem, mert elcsíptük mielőtt átadhatta volna! – kiabált.
- Higgadj le, kérlek! – szólt ismét Martin. Hihetetlen, hogy képes még nyugodt maradni, mikor én is alig vagyok képes rá.
- Nem fogok lehiggadni! Ha kell a FIA-ig elmegyek, de ezért megfizettek! – csapott dühösen az asztalra.
- Menj csak! Menj és járasd le magad! - morogtam. – Ha ennyire fáj belátni, hogy nem csak a ti csapatotok jó, akkor talán másik munkahelyet kéne keresned – szűrtem fogaim között. Nem felelt, pedig láttam, hogy a nyelve hegyén voltak már a durvábbnál durvább szavak. Felpattant és kiviharzott a teremből, majd a csapatunk homejából is. Adrian is felállt, főnökével ellentétben nyugodtabbnak tűnt.
- Nézzétek! A képek ott voltak, ezt mind láttuk – kezdte. – Tina gépéhez pedig más nem férhetett hozzá… - közölte tényként barátnőm bűnösségét, majd követte főnökét. Remek. Dűlőre nem jutottunk és a megbeszélésnek se sok haszna volt..
- Most mi lesz? – pillantottam Martinra. Ha Christian szól az FIA-nak, akár ki is tilthatnak minket, mindezt teljesen ok nélkül.
- Sürgősen meg kell találnunk az igazi tettest – sóhajtott gondterhelten, majd felállt és visszavonult az irodájába.

Egy picit még gondolkodtam, mikor megszólalt a csengő. Kirohantam a boxba és elkezdtem készülni a második edzésre. Nem voltam tökéletesen ott fejben. Számtalan gondolat kavargott a fejemben, miközben egyre csak azon merengtem, vajon kinek állt szándékában ez az egész botrány. Bárcsak tudnám.. – sóhajtottam. Visszatértem a boxba. Ránéztem Tinára. Csalódott volt, ideges és szomorú. – Ki fogom deríteni, hogy ki volt! Tina miatt! A csapat miatt! A nevünk miatt! – határoztam el.


*Tina*

A második edzés már nem sikerült olyan jól. Jenson csak a hetedik lett, ami újabb okot adott a Red Bullnak, hogy hülyeségeket találjanak ki a McLarenről. Persze, elhiszem, hogy féltik az adataikat, na de pont tőlem? Persze, ezt könnyű a fényképészi szakmám számlájára írni…
Mindig is tudtam, hogy nem tetszik nekik a dolog, hogy beleszerettem Jensbe, de úgy gondoltam ismernek annyira, hogy tudják, bízhatnak bennem.
Talán nekem kellett volna rájönnöm, hogy nem bízhatok bennük. Még a saját unokahúgomban sem..
Nem tudom mi lett volna fordított helyzetben, de egy biztos. Ha Léna azt mondaná, nem ő tette, én hinnék neki, még, ha ezért Jensonnel is össze kellene vesznem. Persze szeretem Jenst, de a családomat is, és úgy gondolom, ha valaki igazán szerelmes, akkor bízik a másikban és hisz neki. Ahogy most is tette szerelmem. Ezt sosem tudom, majd eléggé meghálálni neki és a csapatnak. Egyedül ők hisznek még az igazamban, amiért életem végéig törleszteni fogok. Kezdésképpen azzal, hogy mindannyiunk érdekében, kinyomozom, hogy mely mocsadék fotózta le a képeket a gépemmel!

- Jössz? – bújt hozzám Jenson fáradtan.
- Persze – pusziltam meg.
John mellettünk állt, így őt sem kellett keresni. Elindultunk a kocsi felé. Menetközben megpillantottam Lénát. Mit ne mondjak… nem volt erőm ránézni. Támogatnia kellett volna, nem ellenem fordulni.
- Ne törődj vele – suttogta a fülembe Jenson.
- Tudom – motyogtam, majd beültem a hátsó ülésre. Vajon ez már mindig így lesz? Valamelyik szemétláda elérte, hogy örök életünkre éket verjen közénk? Nem tudom. – válaszoltam saját kérdésemre. De az biztos, hogy jelenleg úgy érzem, egy rémálomban élek.