*Tina*
Az ebéd, amely lényegében pizzázássá alakult, kellemes volt. Jenson szerencsére nem rukkolt elő a bunkó énjével, aminek nagyon örültem.
Bár tisztában voltam vele, hogy kicsit túlreagáltam, de ezt sikerült a mostanában előforduló érzékenységem számlájára írni.
Evés közben rengeteg dolgot megtudtam a szőkeségről. Szinte az egész életét elmesélte, majd öt éves kisfiú módjára követelte, én is meséljek. Nehezemre esett, hiszen életem legnagyobb részében szerepet játszott az, az ember, akit most éppen szeretnék elfelejteni.
Jenson látta, hogy kicsit nehezemre esik a dolog, így felajánlotta dolgozzuk le a pizzával szerzett kalóriákat egy séta keretében, hátha a friss levegő segít. Igaza lett. Bár még mindig nehezemre esett, de nagy vonalakban elkezdtem mesélni. Furcsa volt pont annak kiöntenem a lelkem, akit pár órája még a pokol legsötétebb bugyraiba száműztem volna, de ugyanakkor éreztem, hogy egy fajta megkönnyebbülést nyújt.
- Azt hiszem tizenhat éves koromban tértem le, a normális fiatalkor pályájáról – motyogtam.
- Mi történt? – hangjából tisztán hallatszott az érdeklődés.
- A nővérem a lehető összes módon megkeserítette a szüleim életét, míg végül 18 évesen teherbe esett – suttogtam. – Az anyaság sem segített, semmit sem változott. Én kislányként komolyabb voltam, mint ő. Rengeteget vigyáztam a gyerekre, anyja helyett anyja voltam, ami azért elég megterhelő egy kamasznak – magyaráztam. – Rengeteg mindenről lemondtam, és nagyon sokat komolyodtam, ez pedig nem mindenkinek tetszett, A családomon kívül Max volt az egyetlen, aki kitartott mellettem – engedtem el egy halvány mosolyt. – Nem volt kérdés, hogy mit éreztem iránta… - suttogtam. Kíváncsian várta a folytatást, mégis aggódva fürkészte arckifejezésemet. – Életem első szerelme volt… és amikor kiderült, hogy ő is szeret… Nos, azt hiszem akkor voltam életemben a legboldogabb – hiába volt régi az emlék, még mindig mosoly csúszott az arcomra, ahogy felidéztem az első csókunk pillanatát. – Vasárnap lenne tíz éve – pillantottam felé.
Láttam, hogy mondani készül valamit, vagy talán kérdezni, de az utolsó pillanatban meggondolta magát és visszafojtotta a szavakat.
- Tudom… - fordultam felé teljes testemmel. – Manapság elég elképzelhetetlen, hogy egész eddigi életemben egyetlen pasim volt és ő pedig ilyen hosszú ideig…
- Szerintem ez inkább becsületre méltó, mint fura – simította meg a karom biztatólag.
- Én is ezt hittem – ejtettem kezeimet az ölembe. – De neki mégis azok a hülye kis cicababák kellenek! – törtek elő a könnyek a szememből.
- Mert egy barom! – húzott magához. – Semmi baj – suttogta. – Ne sírj! Nem érdemli meg – a hátamat simogatta, hogy megnyugtasson, ami hamar bevált. Egy gyors könnyzáporral sikerült eláztatnom a pólóját, majd szipogva távolodtam el tőle újra.
- Ne haragudj – intettem pólója felé.
- Áhh, ne foglalkozz vele! – legyintett.
Kerestem egy zsebkendőt, hogy megtöröljem az orromat, de közben újra eleredtek a gondolataim, ami nálam sosem jelent jót.
- Az én hibám volt… Túl unalmas voltam és túl sokat törődtem a munkámmal… - ostoroztam magam.
- Butaság! Az a srác két indokkal tehette ezt: vagy nem szeretett már, vagy rájött a kapuzárási pánik. Gondolom félt, hogy lassan jön az esküvő időszak köztetek és meg akart bizonyosodni arról, hogy ő ettől még jó pasi és szükségük van rá a csajoknak – magyarázta. Komolyan elgondolkodtatott azzal, amit mondott. Végtére is ő pasi, méghozzá nem is olyan rossz pasi… lehet valami abban, amit mond.
- Köszönöm – mosolyogtam rá halványan.
- Micsodát? – mosolygott ő is.
- Hogy meghallgattál – vontam meg a vállam.
- Ez csak természetes – vigyorgott. – Nem vagyok én olyan rosszfiú…. Csak néha! – nevetett. Én is elengedtem egy apró kuncogást. Kezdtem úgy érezni, mellette nem lehet sokáig letargiában lenni. Képes egyetlen mosolyával megnevettetni az embereket.
- Most, hogy hm… - pillantott az órájára – lassan estét üt az óra, nem eszünk egy fagylaltot?
- Este? – akadtam le a szónál.
- Igen – bólintott. – Elég régen eljöttünk már – mosolygott. Különös módon ez nekem fel sem tűnt…
Tudtam, hogy Léna ki lesz akadva, főként, hogy mára teljesen más programot terveztem, így inkább megkértem Jensont, hogy napoljuk el a fagylaltozást. Visszamentünk a szállodához, majd a szobám felé vettem az irányt. Hangokat hallottam, tehát Léna bent van.
- Léna, bocs, hogy csak papírt írtam… - a torkomon akadt a szó. Nem az a látvány fogadott, amit vártam.
Unokahúgom éppen Sebastianról próbálta lehámozni az alsógatyáját. Nem fogadtam túl jól. Teljesen ledermedtem. Azt hiszem nincs durvább, mint így látni valamelyik rokonod. Persze tudtam, hogy Léna nagylány már… - Pont ő ne lenne, aki mindig is a perverzségéről volt híres? – De azért sokkoló így látni.
- Hé, nincs ingyen mozi – szólt rám, mire visszatérve a jelenbe, kirobogtam a szobából.
Céltalanul indultam el a folyosón. Nem érdekelt merre megyek, csak minél távolabb akartam kerülni a szobától. El akartam terelni a gondolataimat az előbb látottakról.
Annyira siettem, hogy észre se vettem másokat a folyosón, csak mikor már nekiütköztem egyiküknek. Jenson csapattársa, Lewis Hamilton volt. Mellette barátnője, mögöttük pedig a már jól ismert szőke.
- Bocsánat! – szabadkoztam Lewis felé. Kicsit morcosan méregetett, de végül csak legyintett egyet a dologra.
Tovább indultam az ajtó felé, de Jens elkapott.
- Minden rendben? – aggódva tekintett látva idegállapotomat.
- Öööö… nem, vagy igen… nem tudom… - Lewis és a barátnője, Nicole Scherzinger a Pussy Cat Dolls sztárja, egyértelműen hülyének nézett. De megkockáztatom, hogy Jenson is.
Kirántottam csuklómat a kezei közül és kiszaladtam végre a friss levegőre.
Alig szippantottam egy nagy adag levegőt, Jens huppant le mellém.
- Mi történt? – kérdezte azonnal. Az agyam nem gondolkodott, a szavak kontroll nélkül hagyták el a számat.
- Sebastian és Léna… - néztem rá meredten.
- Mi van velük?
- Éppen… - próbáltam hadonászni, hogy segítsem a megértését anélkül, hogy kimondanám mi is volt. Nem voltam biztos abban, hogy ki tudnám mondani, és szerencsére nem is kellett. Jensonból hirtelen kitört a nevetés.
- Ez nagyon jó! – rötyögött. - És mondd, egészen pontosan mit is láttál?
- Jenson! – csaptam vállon. – Ez nem vicces!
- De, szerintem nagyon is – kuncogott még mindig. – Hogy lehetnek ilyen bénák? Legalább zárnák be az ajtót rendesen!
- Szerintem nem volt rá idejük.. – motyogtam. Jensonnek sem kellett több, hatványozódott hahotázása.
- Nem kérték, hogy állj be te is? – poénkodott.
- De basszus, csak lejöttem, hogy szóljak, gyere te is! – puffogtam.
- Hmm, én benne lennék – nyalta meg a száját, majd kacsintott egyet.
- Olyan dilinyós vagy! – vágtam be a durcát. Visszaindultam a szállodába, de persze Jens pillanatokon belül mellettem termett.
- Sajnálom, a szex a gyengém – poénkodott tovább
- Remek. Kifogtam egy szex mániás bunkót – forgattam meg szemeimet, de szerencsére értette, hogy én is csak viccelődök.
- Köszönöm, ez jól esett – mormogott, mint egy öt éves kisfiú, mikor nem kapja meg, amit akar.
- Nagyon szívesen – öltöttem ki rá a nyelvem.
- Vigyázz, mert egyszer leharapom! – fenyegetett. Nem tudtam, mit válaszolni. Nem igazán értettem, hogy ezzel mire céloz, és talán jobban is járok így.
A folyosón sétálgattunk. Jenson felajánlotta, menjek az ő szobájába, de nem jutottunk el odáig. Léna robogott felénk a lépcsőfordulónál.
- Sziasztok – sóhajtott megkönnyebbülten.
- Szia – motyogtam zavarban.
- Szervusz! – vigyorgott Jenson.
- Beszélhetnénk? – fordult felém unokahúgom, mire megjelent mögötte Sebastian is.
- Tina.. – kezdte ő is. Teljességgel zavarba jöttem, ahogy ránéztem. Ez ezen túl mindig így lesz? Az fog eszembe jutni, hogy majdnem láttam meztelenül?
- Nem hiszem, hogy lenne mit beszélnünk.. – szedtem össze magam. – Felnőtt emberek vagytok, ez teljesen természetes dolog, csak annyit kérek, legközelebb zárjátok be az ajtót!
- Vagy hívjatok minket is! – rötyögött Jenson, mire Léna és Sebastian is ledermedt.
- Elmondtad neki? – akadt ki Sebastian?
- És mi az, hogy titeket? – támadt nekem Léna is. A fenébe, Jenson…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése