3. rész

*Tina*

- Te meg mit keresel itt? – csúszott hangom egy hangszínnel magasabbra.
- Ő a McLaren Mercedes pilótája – világosított fel Sebastian.
- Azt mondtad szerelő vagy! – támadtam a szőkeségnek, aki kikészített a repülőn.
- Azt mondtam értek a kocsikhoz – emlékeztetett – a többit már csak te gondoltad hozzá -.
- Hát ezt nem hiszem el… - ráztam a fejem. Miért ver a sors?? Nem volt elég, amit leművelt a repülőgépen, még itt is el kell viselnem??
- Honnan ismeritek egymást? – kérdezte értetlenül Léna.
- Ez a bunkó eltörte a gépemet – szűrtem a szavakat a fogaim között. A srác azonban ezen is csak jót szórakozott.
- Mondtam, hogy kifizetem – emlékeztetett ismét.
- Én pedig mondtam, hogy az a legnagyobb fizetség, ha békén hagysz! – mordultam rá, majd továbbálltam, mielőtt kikelnék magamból. Léna utánam rohant, Sebastian szeme pedig értetlenül járt köztem és a vigyorgó ellenfele között.
- Tina, várj már! – kapta el a karomat unokahúgom. – Mi a baj? – állított meg. Szememből a düh következtében összegyűltek a könnyek, amik lassan utat törtek maguknak.
- Miért ver a sors a pasikkal? – öleltem magamhoz.
- Nincs semmi baj – nyugtatgatott. Csak egy kis nyugalmat szerettem volna, erre nem elég, hogy kikészít a repülőn, tönkreteszi a fényképezőgépem, most még vele együtt kell eltöltenem a következő jó pár napot.
- Sajnálom – töröltem le a könnyeimet. – Én csak… mostanában nem vagyok teljesen önmagam… - motyogtam.
- Semmi baj, megértelek – simított ki egy tincset az arcomból. – Figyelj csak, – tolt el kicsit magától, hogy a rám nézzen – nekem mindjárt el kell mennem egy megbeszélésre, de utána elmehetnénk sétálni a környéken – mosolygott.
- Na és Sebastian? – intettem a tőlünk nem messze tétovázó fiatalemberre.
- Mi van vele? – pillantott hátra.
- Ugyan már! Jártok! Ne is tagadd! – mosolyogtam.
- Ennyire látszik? – kérdezte aggódva.
- Annak, aki születésétől fogva ismer, igen – kuncogtam. – Egyébként aranyos srác – mosolyogtam.
- Az biztos – pillantott szerelmére, aki közben elindult felénk.
- Öhm… bocsi lányok, de azt hiszem, mennünk kellene a megbeszélésre – pillantott Lénára.
- Rendben – bólintott unokahúgom.
- Addig én visszamegyek a hotelbe – tájékoztattam barátnőmet.
- Rendben, akkor utána ott találkozunk – egyeztünk meg, végül ők elsiettek az egyik irányba, én pedig a másikba.
Szerencsére a hotel nem volt messze és elég látványos volt, így nem fenyegetett az eltévedés veszélye.
A portánál megálltam a kulcsért, de a recepciós megvárakoztatott. Láttam az ajtón belépni az én szőke rémálmomat egy nála jóval alacsonyabb férfival kiegészülve.
Persze azonnal kiszúrt, így gyorsan lekaptam a kulcsot az asztalról és inkább a lépcsőt választottam, ami gyorsabb.
Szerencsére sikeresen bejutottam a szobámba. Előkaptam egy kényelmes, rövidebb ruhát és a fürdőszobába sétáltam, venni egy gyors zuhanyt.
Alighogy végeztem, feldobtam egy laza sminket és a hajamat kezdtem rendbe szedni. Vártam, hogy Léna végezzen és sétáljunk kicsit. A környék gyönyörű, ideje felfedeznem.
A fésű éppen csak hozzáért a hajamhoz, az ajtón kopogtak.
Sose gondoltam volna, hogy egy megbeszélés mindössze fél óráig tart…
- Mindjárt mehetünk csak.. – a torkomon akadt a szó, amint megpillantottam a McLaren pilótáját az ajtóban.
- Szia – mosolygott kedvesen. Most vajon a bunkó, vagy a negédes énjével áll itt? Vissza akartam csukni az ajtót, de a lábával megakadályozta.  
- Figyelj, én tudom, hogy elkerülhetetlen, hogy összefussunk mindennap, de nem lehetne, hogy úgy tegyünk, mintha nem is ismernénk egymást? – kérdeztem.
- De, persze – sóhajtott. – Ha ezt akarod – vonta meg a vállát. Bólintottam egy apró igent, majd elhúzta a lábát, hogy bezárhassam az ajtót. Ismételten visszaindultam a fürdőszobába, de megint kopogtak.
Visszaléptem, majd kinyitottam az ajtót, de ismét csalódás ért.
- Szia, ne haragudj, még nem ismerjük egymást… a nevem Jenson Button – nyújtotta felém a kezét. – Volna kedved velem ebédelni?
- Te sosem adod fel igaz? – kuncogtam, karba font kezekkel.
- Nem, nem igazán – rázta meg a fejét.
- Na jó – adtam be a derekam látván mosolyát. Végül is csak egy ebéd, ha újra bunkózni kezd, legfeljebb lelépek. Felkaptam a táskámat, majd kiléptem az ajtón.