1. rész

*Tina*

- A jegyét kérem - szólt morcosan a pult mögött álló  férfi. Átnyújtottam az útlevelemmel együtt. Csodálkozva méregette, hiszen nem mindennap utaznak a hozzám hasonló lányok Monte Carlóba, főleg nem egyedül.
Összefacsarodott a szívem a gondolatra. Ha pár héttel korábban utaztam volna, mellettem lett volna az, akit mindennél jobban szerettem, míg rá nem jöttem, ő nem így érez. Valaki másnál kereste a boldogságot, és az sem zavarta, hogy tudta, bármikor hazaérhetek.
- Mindent rendben találtam. Megkezdheti a beszállást – visszaadta a papírjaimat, elindultam keresztül az ellenőrzéseken. Repülővel utazni macerás, de sokkal gyorsabb és stílszerűbb, mint kocsival.
A bőröndömet a többi emberhez hasonlóan leadtam, azonban a kistáskámat magamnál tarthattam. Nem volt benne sok dolog, a legfőbb irataim, fél liter ásványvíz, egy szendvics, a mobiltelefonom és persze a fényképezőgépem, ami nélkül egy lépést sem teszek.
Végig sétáltam az emberek között, majd több száz utassal együtt beszálltam a repülőgépbe. A helyemet nehezen találtam meg, német létemre inkább a vonatokhoz vagyok szokva, mint a repülőgépekhez. Végül aztán egy stewartdess segítségével, leültetett egy ablakhoz. 
Az emberek csak úgy cikáztak mellettem, ahogy közeledett a felszállás.
Szerencsére mindenki tovább ment, örültem, hogy legalább nyugodtan utazhatok. Elővettem a könyvet, amit direkt unaloműzőnek tettem el. Alig olvastam el pár oldalt, mikor a szemem sarkából apróbb mozgást véltem felfedezni. Oldra fordultam, egy magas, szőke srác állt előttem, éppen a mellettem levő szabad helyet készült elfoglalni.
- Szia – mosolygott, mikor meglátta, hogy őt nézem.
- Hello – erőltettem magamra egy mosolyt, majd visszabújtam a könyvembe. Remélem, eszébe se jut társalogni!
- Tudod, szerintem inkább kösd be az öved és majd utána olvass – motyogta a fülem mellett.
- Majd bekötöm, ha megkérnek rá! – mordultam rá. Annyira rám vall, hogy kifogok egy tipikus egoista, bunkó pasit utazótársamnak. Még most ült le és már egyből kötözködik…
- Megkérem kedves utasainkat, kössék be öveiket! Megkezdjük a felszállást! – hallatszott a pilóta hangja a rádióban. A srác a rádió felé intett, majd egy önelégült mosollyal kényelembe helyezte magát az ülésén.
Bosszankodva bekapcsoltam az övemet, majd újra a kezembe vettem a könyvet. Mivel a szakításom után, semmi kedvem nem volt romantikus könyvekhez, így egy krimit kezdtem el olvasni, ami bár műfajilag nem állt közel a szívemhez, lekötötte a figyelmemet.
- Óhh – csodálkozott mellettem a srác. Nem tudtam mire vélni, így nem igazán foglalkoztam vele, de úgy látszott ő nem hagyja annyiban a dolgot. – Khmmm – köszörülte meg a torkát, tipikus műköhögéssel.
- Mi van? – pillantottam felé.
- Óhh, semmi… semmi… - mosolygott. Legszívesebben felpattantam volna, hogy keressek egy másik ülőhelyet, de tudtam, hogy teljesen esélytelen, mindenhol ülnek. Visszafordultam a könyvemhez, mire ő újra megszólalt. – De, ha már így beszélgetünk… - kezdett bele.
- Nem beszélgetünk, te dumálsz egyfolytában – vetettem oda, anélkül, hogy rápillantottam volna.
- Hű, de harcias vagy – nevetett. – Azért olvasol ilyen könyveket? Vagy csak szerelmi bánatod van?
- Nem vagyok harcias, és nincs szerelmi bánatom. Egyszerűen csak idegesítő vagy, én pedig egy szabad felfogású nő vagyok, és olyan könyvet olvasok, amilyet csak akarok! – vetettem oda idegesen.
- Tehát pasi… - kulcsolta össze kezeit az ölében. Küldtem felé egy morcos pillantást, majd újra a könyvet kezdtem olvasni. – Kidobott? – nem hagyta nyugodni a témát. El sem hiszem, hogy egy ilyen bosszantó idióta került mellém. A pasik legrosszabbika… - Tehát igen – vette helyeslésnek a hallgatásomat. – Ne aggódj, majd jön egy másik! – legyintett. – Persze feltéve, ha továbbra is a férfiakhoz vonzódsz… Hallottam erről az új divatról, hogy manapság rengeteg lány kezd ki vele, azonos neművel.. – magyarázta, amivel nálam betelt a pohár. Becsuktam a könyvet, kicsatoltam az övemet – időközben végre felértünk a felhők fölé, így már nem kellett bekötve tartani – majd, egy hónapnyi feszültséggel megtetőzve az előbbi akcióját, felé fordultam.
- Nem, nem dobott ki! Én dobtam ki őt, érted? Mert ugyan olyan rohadék volt, mint amilyen te is vagy és inkább lecserélt egy kis tizenéves hidrogén szőke plázapudlira! – emeltem fel a hangom. – És nem leszek emiatt leszbikus, egyszerűen szingli maradok, mert elegem van a hozzád hasonló görényekből! – vetettem a képébe, talán kicsit hangosabban, mint terveztem. Egy pillanatra meghökkent, majd elmosolyodott.
- Hölgyem, kérem, fogja vissza magát! – sietett hozzánk az egyik stewartdess.
- Elnézést – motyogtam, még mindig idegesen méregetve szomszédomat.
- Uram minden rendben? – fordult felé a nő. – Keressünk esetleg egy másik helyet? Vagy egy másik szomszédot? – küldött felém egy figyelmeztető pillantást.
- Nem, nem kell. Maradok, köszönöm! – intett a nőnek. – Azonban két üveg üdítőt kérnék, és valami enni valót – magyarázta.
- Igen uram – bólintott a nő. – Azonnal! – idegesen elsietett, mint aki attól tart, a pasas ideges lesz.
- Mi vagy te valami sztár? – méregettem értetlenül.
- Nem, az nem vagyok – rázta meg a fejét.
- Értem – tudtam le a dolgot. A könyvet visszatettem a táskámba, itt úgy is esélytelen az olvasás. Elővettem az én drága gépemet, majd visszanéztem a legutóbb készített képeimet.
- Hmm. Ez a kép nagyon jó – mutatott az egyik képre, amit egy lányról készítettem.
- Komolyan? – pillantottam felé meglepetten.
- Igen – bólintott. – Tetszenek a fények, meg a beállítás, meg úgy egyben az egész. Összhangban van a kép. Nekem bejön – mosolyodott el. Bár meglepett ez a hirtelen stílusváltás közöttünk, de jól esett, hogy kinyilvánította tetszését a képemről.
- Én készítettem – húztam apró mosolyra az ajkam. Tetszett neki a hír,  úgy tűnt eléggé belelkesült tőle.
- Tényleg? Fotós vagy? – faggatott.
- Igen, fényképész – mosolyogtam.
- És tudsz ilyet férfiakról is? – biccentett a kép felé.
- Persze, gondolom – motyogtam. – Bár még nem próbáltam -.
- Akkor én leszek az első alanyod – húzta ki magát büszkén.
- Ööö… - a torkomon akadt a szó. Most komolyan azt mondta, hogy majd én őt fotózgassam? Azok után, amit nem rég leművelt? Na azt várhatja! – Majd egyszer… talán…
- Remek – mosolygott.
- Az – nyögtem, majd folytattam fényképeim nézegetését.
- Ez miért ilyen sötét? – vette ki a gépet a kezemből az egyik képnél.
- Hé- hé add vissza! – kapálóztam a gép után, de az ő karja sokkal hosszabb volt, könnyen a magasba emelte.
- Szerintem kicsit világosíthatnál – forgatta a gépet, hogy megpróbálja kilátni a képet.
- Mit tudod te? Értesz hozzá egyáltalán? – kapálóztam a drága kincsem után.
- Én csak a kocsikhoz értek… meg talán a nőkhöz… - vágott felém egy öntelt grimaszt, amitől kedvem támadt lekeverni neki egy pofont. – De ízlésem az van… és ebből a képből, nem látszik semmi – forgatta még mindig.
- Ez direkt ilyen – vágtam rá morcosan. Feltérdeltem az ülésre, hogy elérjem a gépet, de ő is felemelkedett. Ahogy felé hajoltam eldőlt oldalra, és az italokkal felé haladó stewartdess kiütötte a kezéből a gépemet.
Fél kör ívben repült az utasok közötti sorba. Ahogy földet ért, hallottam egy reccsenést, melybe a szívem belefacsarodott. Azonnal keresztülmásztam szomszédomon, nem törődve, hogy a lábát se volt ideje arrébb húzni. Elkezdtem összekaparni a fényképezőgépemet a földről. A lencséje darabokra tört, és a fókuszáló is megrepedt. Hatalmas szerencsém, hogy fotós létemre, mindig van egy tartalék lencsém, most is bujkál egy a bőröndömben. Azonban nem egy olcsó játék az ilyen, legszívesebben behajtanám rajtuk az egészet.
- Ne haragudj! – nyúlt felém, hogy segítsen felállni.
- Hagyj békén! – rántottam el a karomat. Összeszedtem a gépemet, visszamásztam a helyemre, majd visszatettem a tokba, ami megmaradt belőle.
- Kifizetem – szabadkozott.
- Beérem azzal, ha békén hagysz! – mordultam rá idegesen. Egy fényképésznek a fényképezőgépe olyan, mint egy zenésznek a hangszere, mint egy focistának a focilabda, vagy egy kenusnak a kenu és az evező. Azzal, ha bántják az eszközt, ami a legfontosabb nekem, bántják a szívemet is.
Úgy döntöttem az út hátralévő részében nem kívánok tudomást venni szomszédomról, előkerestem a fülhallgatómat és az út hátralévő részét zenét hallgatva töltöttem el.
Alig vártam, hogy megérkezzünk Monacóban, ahol már egy névre szóló sofőr várt, hogy elvigyen unokanővéremhez a száguldó cirkusz jelenlegi futamához.