107. rész

*Tina*

Amint a csapat magunkra hagyott, úgy döntöttem elmondom unokatestvéreméknek a nagy hírt, de persze, ismét félbeszakítottak minket. Léna belső rádiója szólalt meg, melyben elhívták dolgozni. Magunkra hagytak minket, azzal az egyességgel, hogy holnap beszélünk.
Csak bámultam utánuk, mikor Jens összekulcsolta ujjainkat.

-          Gyere Kicsim – biccentett a McLaren home irányába. Besétáltunk otthonunkba, ahol mindenki kíváncsian figyelte miről beszélget Martin és Christian.

-          Azt hiszem elsősorban Tina Jonestól kellene bocsánatot kérned és az egész csapatodnak – felelte a főnök, Christian bocsánatkérése után.

-          Már megtettem – bólintott Horner.

-          És elfogadtam – szólaltam meg a többiek háta mögül. Mindenki rám kapta a fejét, én pedig csak egy biztató mosollyal jeleztem boldogságom.

-          Rendben – bólintott Martin. – Mi is elfogadjuk – biztosította róla a Red Bull csapatfőnökét. – De ha adhatok egy tanácsot… próbálj meg egy kis rendet teremteni a csapatod két fele között.

-          Rajta leszek! – bólintott Christian. Kezet fogott a két csapatfőnök, majd Horner távozott, Martin pedig közelebb lépett hozzám.

-          Örülök, hogy végre lezárult az ügy – mosolygott.

-          Nekünk mondod? – kérdezte szerelmem.

-          Igaz – mosolygott Martin, majd megölelt. – Most már aztán teljes figyelmetek a babán legyen – kacsintott. – És persze a versenyeken! – nézett Jensonra.

-          Rendben – nevettünk fel, miközben a főnök visszament irodájába. Mike is megölelt minket, majd elmeséltem neki mindent, részletesen, míg Jens összeszedte a holmiját, hogy indulhassunk.

Mire a szállodába értünk, éreztem, teljesen lefárasztott a mai nap, de talán mégis leginkább a stressz.
Semmi másra nem vágytam csak egy forró zuhanyra és egy pihentető alvásra. Ezt közöltem szerelmemmel is, mielőtt még kitalálna valami egészen más programot. Megértett, így mire letusoltam ő már meg is ágyazott, sőt még hozattatott is a szobánkba egy kis vacsorát.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá, miközben falni kezdtem az édességet.

-          Nincs mit –nyomott egy apró puszit az arcomra, majd elfoglalta a fürdőszobát. Nassoltam még egy kicsit, miközben a TV-t néztem, majd félretett az ennivalót és hagytam, hogy a puha ágyikómban álomba szenderüljek. Később még éreztem, hogy Jens befeküdt mellém. Feleszméltem annyira, hogy mellkasához bújjak, ám gyorsan visszaaludtam.

Hajnalban éreztem, hogy korog a gyomrom és bár elhatároztam, hogy nem kelek fel, fél óránál tovább nem bírtam. Jenson édesen szundított, így óvatosan bújtam ki öleléséből, majd elindultam megkeresni a csokoládémat. Az asztalon találtam meg, majd zsákmányommal a kezemben visszabújtam a takaró alá. Csoki majszolás közben gondolkodni kezdtem. Nem is olyan régen ismertem meg ezt a bolond szőkét, és mégis annyi mindent éltünk már azóta keresztül együtt, hogy talán már fel se tudnám mindet sorolni. És lassan gyermekünk lesz. Egy apró kis lény, belőle és belőlem. Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy ott növekszik egy kis csöppség a pocakomban, és valószínűleg nem is fogom, egészen addig, míg a karomban nem tarthatom.

-          Mit csinálsz? – hallottam meg a világ legédesebb hangját. Álmos volt és éppen azért pislogott, hogy kinyissa szemeit.

-          Kielégítem a kislányod étvágyát – mosolyogtam.

-          Kisfiú – mosolyodott el ő is, majd felült mellém. – Kaphatok? – nyúlt a csokis papír irányába.

-          Nem – húztam el tőle. – Irigy vagyok – nyújtottam ki a nyelvem.

-          Pfff – vágta be a műdurcáskodását. Lettem a papírt, majd párom ölébe másztam.

-          Mike megölne – mosolyogtam rá.

-          Ennyi edzés után? – kérdezte, de már ő is mosolygott.

-          Ismered.. – rántottam vállat.

-          Ez igaz – mosolygott, majd közelebb hajolt egy csókra, de én elhúzódtam. Eszembe jutott valami, amire mindenképpen választ akartam találni.

-          Amikor megtudtad, hogy Ciaron lebukott, volt egy pillanat, mikor láttam, hogy bánt valami… - kezdtem bele. – Mi volt az?

-          Féltem – vallotta be. – Attól tartottam, ha visszamész a Red Bullhoz kevesebbet foglak látni – húzta el a száját. – Tudom, hogy bunkóság, de nagyon szeretem, hogy ilyen sokat vagyunk együtt..

-          Ez nem bunkóság – simogattam arcát.

-          Lénáékra nézve az – motyogta.

-          Rájuk is van időm! De látod, neki is van élete, ha nem dolgozik, Sebbel van. Én pedig veled – mosolyogtam.   Ő is elmosolyodott. Ezúttal én hajoltam közelebb egy csókra, ő pedig nem tiltakozott. Hosszasan nyújtottuk el nyelveink játékát, majd segített, hogy hamar ledolgozzam a csokoládéval felszedett kalóriáimat….

Reggel mozgolódásra ébredtem. Mikor megfordultam megláttam Jensont a derekára kötött törölközőben flangált a szobában, majd leguggolt a bőröndjéhez.

-          Óh, igen. Maradj így! Ez tökéletes! – mosolyogtam, majd a telefonomért nyúltam, hogy készítsek egy képet. Most először éreztem, mennyire hiányzik a fényképezőgépem. Telefonnal fényképezni egészen más. Hiányzik az élvezet, rosszabb a minőség, és figyelni kell, nehogy elveszítsem a készüléket.
Egy percre elgondolkodtam ezen, míg Jens visszasétált az ágyhoz és leült mellém.

-          Jó reggelt! – csókolt meg.

-          Az – tértem vissza gondolkodásomból és törölközőn keresztül megpaskoltam a fenekét. Elmosolyodott. – Miért nem ébresztettél fel?

-          Mert még van időnk – rántotta meg a vállát. – És szükséged van egy kis pihenésre – simogatta az arcom. – Mi a baj?

-          Semmi – ráztam a fejem, majd rámosolyogtam.

-          Tina – kért lágyan.

-          Mennem kell zuhanyozni, hogy legyen időnk reggelizni – keltem ki az ágyból. Nem volt kedvem folytatni ezt a témát, mert akkor megint az következik, hogy én kerülök Jensonnél a központba és a fejébe veszi, hogy meg kell oldania az én problémáimat. Ezt pedig nem engedhetjük meg, hiszen ma lesz az időmérő.

Összekapkodtam a ruháimat és a fürdőszobába vonultam. Most nem élveztem, ahogy a meleg víz ellazít. Nem volt rá alkalmam. Bosszantott, hogy ilyen hülyén viselkedtem, lefogadom, hogy Jenson a lelke mélyén még meg is haragudott rám és hiába próbálom a hangulatingadozásokat a terhesség számlájára írni, itt már nem csak arról van szó.
Gyorsan letusoltam, majd próbáltam kihozni magamból valami emberit. Mikor úgy láttam ennél többet már nem tehetek, visszamentem a szobába. Teljesen üres volt, Jens eltűnt.

-          Remek – sóhajtottam szomorúan és ledobtam a törölközőm a helyére. Ekkor pillantottam meg egy rózsaszín dobozt az ágy közepén. – Hát ez meg? – tettem fel a kérdést saját magamnak, holott nyilvánvaló volt, hogy nem tudom a választ. Leültem az ágy szélére és közelebb húztam a dobozt. Volt rajta egy apró üzenet is:  Szeretlek.

Elfogott a kíváncsiság, így gyorsan neki láttam kicsomagolni a dobozt. Először a masnit szettem le róla, majd a rózsaszín csomagolópapírt és végül széthajtottam a dobozt. A lélegzetem is elállt, mikor megpillantottam benne azt a csodálatos fényképezőgépet, lencsékkel, mindennel.  Istenem, és én meg szokás szerint megbántottam… Értelmetlen volt az egész. Ki kellene nyitnom a szemem és meglátni, hogy Jenson egyszerűen tényleg tökéletes. Tisztában van vele mire vágyok vagy éppen mire gondolok.

Gyorsan kibontottam a kis készüléket és összeraktam. Próbafényképként lefotóztam az ágyat. Csodálatos minőségű kép készült. Annyira boldog lettem, hogy összekaptam a többi cuccom és elindultam megkeresni szerelmemet. A halba mentem, hátha ott reggelizik, de nem találtam. Viszont Lénáékat igen. Intettek egyet én pedig feléjük sétáltam.

-          Jó reggelt! – mosolyogtak.

-          Sziasztok – mosolyodtam el én is. – Nem láttátok Jenst?

-          Elment futni – mesélte Seb.

-          Óh, értem. Köszi – mosolyogtam rá.

-          Új géped van? – szúrta ki Léna azonnal a nyakamban lógó készüléket.

-          Igen – derültem fel. – Jensontól kaptam, ezért is keresem.

-          Ez aranyos – mosolygott Léna.

-          Szuperül néz ki- dicsérte Sebastian a gépem.

-          És nagyon sokat tud – meséltem.

-          Mesélj! – kért.

Leültem hozzájuk reggelizni. Eddig nem is éreztem, hogy a kis babám mennyire éhes. Ismét többet ettem, mint ők ketten együtt.

-          Jens éheztet? – néztek rám meglepetten.  

-          Nem, én csak… - kezdtem bele, de ekkor megpillantottam szerelmemet, amint Mikeal belépnek a hotel ajtaján. – Egy pillanat – intettem a Vettel házaspárnak, majd Jensonhoz szaladtam. – Köszönöm, köszönöm, köszönöööm – öleltem meg gyorsan, majd egy apró csókot leheltem ajkaira.

-          Micsoda kitörő jókedv – nevetett Mike mellettünk.

-          Szívesen – mosolygott Jens, majd lehelt egy puszit ajkaimra. – Tetszik?

-          Viccelsz? Imádom! – meséltem boldogan.

-          Örülök – mosolygott tovább. Úgy láttam megkönnyebbült. Biztos vagyok benne, hogy attól a kijelentésemtől félt, amit régebben tettem, hogy többé nem akarok fotózni. De szerencsére ismeri annyira szívem kívánságait, hogy tudja, erre nem lennék képes, hiszen ez az életem. Ez olyan, mintha ő azt jelentené ki, többé nem fog autót vezetni. Teljes képtelenség.  

-          És… ne haragudj, légy szíves! – kértem bűnbánóan. – Tudom, hogy sokszor hülyén viselkedek, és ezt sajnálom.

-          Nem haragszom – mosolygott. – Éreztem, hogy el fog jönni ez a perc, és ott is tudtam, hogy mi bánt, csak szerettem volna, hogy elmondd – simogatta az arcom.

-          Nem azért nem tettem, mert nem vagyok veled őszinte, csak.. attól féltem, hogy akkor meg akarod oldani és ezen agyalsz majd egész hétvégén – motyogta.

-          A pálya egy külön élet – mosolygott.

-          Igen – bólintottam. – Egyébként, éppen most készülök elmondani Lénáéknak a…

-          Jöjjek? – kérdezte nevetve.

-          Gyere! – nevettem én is. Megfogta a kezem és így sétáltunk vissza unokahúgomékhoz. – Nos, még a Ciaronos ügy előtt szerettem volna elmondani nektek… - kezdtem bele. – De végl másképp alakult. Emlékeztek a rosszulléteimre, amiket a gyógyszerre fogtunk? – idéztem fel találgatásainkat. Lénáék bólintottak egy-egy igent. – Nem attól volt…

-          Hanem? – kérdezte Seb.

-          Kisbabánk lesz – mondta ki párom mosolyogva.
Seb arcára hatalmas vigyor került és gyorsan felpattant, hogy megöleljen minket, azonban Léna pár percig csak döbbenten ült.